Dresch Mihály, a Liszt Ferenc-díjas zenész a Fonó Budai Zeneházban 2021. március 4-én életműdíjat kapott, sőt még további három kategóriában is díjazták. Az etnodzsessz kiemelkedő képviselője két kvartettjével is lemezmegjelenés előtt áll.
MTI fotó: Balogh Zoltán
Vackaimból kibotorkálva elhatároztam, hogy
A kerti medencémet kitisztítom, mivel sok galambnak
Adok fürdési- és ivási lehetőséget.
Most ők lettek a szesztestvéreim!
A medencét kitisztítottam,
Jöhetnek a galambok, gondoltam…
(Megjegyzem, nem jöttek,
Rómába mentek.)
Hirtelen hatalmas dörgés és színes villám
csapott a kertem közepébe,
Nem volt semmi!
Fekete felhők költöztek az égre,
A kutyám „Kobak” a kertem végén vad
ugatásba kezdett.
Itt van a vihar első kritikusa!
Érdekes, hogy szinte minden kutyus
fél a dörgéstől, villámlástól,
ha kutya lennék, vele együtt az ágy alá bújnék,
Mire ezt leírtam, az ágy alja már foglalt volt.
Végül is, hol hagytam abba?
Ja, igen!
A szesztestvér galamboknál…
Erre inni kell,
hol az a pezsgő?!
Ezt a vihart is le kéne írni…
Az írásról jut eszembe, ím Faludy György egyik csodája, az írásról:
„A modern európai gondolkodás baja,
hogy csak a tényeket veszi figyelembe.”
Én az első írásaimat
Schubert Évának mutattam meg.
(Ma már bánom!)
Őt végül is, a színművész kollégáim között,
a nagy kritikusként emlegették.
„Drága Fehér Holló, Gyuki! -mondta.
Írásaidat olvasva, gyermekkorom nyolc általánosi –
helyesírási hibákkal agyontűzdelt – írásai jutnak eszembe.
Különben gratulálok, hisz tudod,
hogy még Zuglóból szeretlek.”
– Köszi! Haver vagy! – reagáltam én.
Más!
Drága feleségemmel elhatároztuk nyáron,
elhagyjuk Európát,
Tunéziába utazunk.
Hosszú repülőút után,
végre megérkeztünk.
A szálloda maga a gyönyör,
A tenger se kutya!
Hogy „Kobak” kutyámat
Ki ne hagyjam,
Őt semmiből sem hagyom ki!
Ám Drága Évám!
Én most magamhoz vennék egy kis kaját.
Az elém táruló afrikai ételek
magukért beszélnek.
Dugig megpakoltam a kezembe
tartott tálcát,
majd megfordultam,
s ki állt velem szemben?
A volt Vidámszínpad főmérnöke!
-Ilyen nincs!
-De van!
Hatvan év után
abbahagyom a színművészetemet,
a pályámat! Akkor most mi van?
„Soha se mond, hogy vége.”
– mondta, volt sziniigazgatóm
Bodrogi Gyula.
Jó, akkor nem mondom…
Az élet maga a színjáték!
A Radosza-gyűrűk feltalálója tucatnyi könyvet írt idáig, a Diana’s Tale-t ezüstéremmel díjazta a Tajvani Innovációs és Kulturális Fesztivál zsűrije. Idén tavasszal jelent meg a Kisasszonyok völgye című regénye, amely berobbant a köztudatba. „Egy korokon, nemzedékeken, országhatárokon átívelő nemzeti eposz” – írják róla a nevesebb kritikusok.
– Megrendezhették volna Győrben vagy Budapesten is a könyv bemutatóját, miért éppen maglódi helyszínt választott?
– A Kisasszonyok völgye egy ízig-vérig magyar történetet, amely 1944-1956 között játszódik a Kárpát-medencében, ezért először Magyarországon kellett megjelentetni. S hogy mért éppen Maglódon debütált? Győrben nőttem fel, amely szerintem az ország legfejlettebb és nekem a legszebb városa is, de a panelházban a szomszédaimat sem ismertem, ezért ott „nem figyelhettem meg, hogyan működik az ember”. Falura kellett ahhoz költöznöm, hogy kiismerjem az ember nevű csodát, akinek a gyarló és a jó tulajdonságait a regényem visszatükrözi. A Kisasszonyok völgye nem Maglódról szól, de minden maglódi (és nem maglódi) olvasó felfedezheti önmagát, a szomszédját, az irigyét, a jóakaróit és persze a szeretteit is a szereplők valamelyikében.
– Az olvasó rögtön megérzi, hogy több rétegű írásról van szó. Önhöz melyik áll a legközelebb?
– Remélhetőleg igaz, amit írnak róla: „az első szint rendkívül szórakoztató, hiszen drámai korokban barangolunk, és azokat csak a szatíra hangján lehet elviselni.” A falusi kis intrikák és irigykedések alatt van egy másik réteg, a családi és történelmi háttér. A harmadik pedig az az olvasat, amikor megértjük, hogy a frusztrált, vágyakozó, ármánykodó, irigykedő szereplők nem is olyan rosszak, a szentnek és magasztosnak hitt emberek pedig alantasabbak a többieknél. Ehhez persze nem kell háromszor elolvasni a Kisasszonyok völgyét, csupán ismerni, tisztelni és szeretni kell az embereket, különösképpen a nőket.
– Hosszú az út a tanítástól, majd az újságírástól a regényírásig?
– Öt év tanítás után jelentkeztem a Magyar Rádió Riporter kerestetik felhívására, és a háromszázhetvenöt jelentkező közül ötünknek azt mondták, fogjatok egy mikrofont, és hozzátok a riportokat! Ehhez munkahelyet kellett váltanom, mert Maglódról nem tudtam volna havi tíz-tizenkét, országos érdeklődésre számot tartó riportot készíteni. Elhelyezkedtem egy kőbányai üzemi újságnál, a Kipszer Életnél, onnan a Pest Megyei Hírlaphoz kerültem, és másfél év után áthívtak a Mai Naphoz, onnan pedig 1999-ben a Magyar Televízió Híradójának lettem kiemelt szerkesztő-riportere. Azt hittem, az a szakma csúcsa, ami bizonyos értelemben igaz is, de korábban, napilaposként ki tudtam írni magamból a gondolataimat, de még a szójátékaimat is, híradósként viszont: alany, állítmány, tárgy… bennem rekedtek a szavak. Ekkor kezdtem el meséket írni. A közhiedelemmel ellentétben a meséket nem gyerekeknek írják, és nem könnyű műfaj, sok mesét kellett megírnom ahhoz, hogy bele merjek fogni a regényírásba. Azóta Amerikában már két könyvem jelent meg, most ősszel adják ki a harmadikat. A Kisasszonyok völgye is megjelenik majd Kanadában és az Egyesült Államokban.
– A történet 1944-ben kezdődik. A német megszállástól, a Rákosi-rendszeren át megérkezünk az 1956-os forradalom és szabadságharchoz. Eközben a nők füstölnek, örök várakozásra ítélve, eltüzelik az életüket egy katlanba zárva. Hol van ez a völgy pontosan?
– A Kisasszonyok völgye nem létező hely, az elnevezés amolyan „beszélő név”. A Kisasszonyok szó az egyedülálló nő szinonimája lehetne, a völgy pedig jelképezheti a Kárpát-medencét is, de lehet egy zárt börtön is, vagy éppen a kisasszonyok „öle”, hogy finoman fejezzem ki magam. A háború és az azt követő kommunista diktatúra elől elrejtőznek a nők a völgybe a katonák (a nemi erőszak) elől, de aztán nem a világi rosszat rekesztik ki az életükből, hanem magukat zárják el a katonák, vagyis a férfiak, a szerelem, a szex és a gyermekszülés lehetőségétől.
– A könnyed és rendkívül humoros stílusa ellenére, rendkívül fegyelmezett és jól szerkesztett műről van szó. Végezett gyűjtőmunkát, írt hozzá vázlatot? Mennyi ideig írta a könyvét?
– Kilenc éven át írtam. Ez persze nem azt jelenti, hogy folyamatosan ezzel foglalkoztam, néha évekig pihent, vagy inkább érett a téma a számítógépemben. Azt hiszem, jót tett neki az idő, pedig már 2016-ban is megjelenhetett volna, az 1956-os Forradalom 60. évfordulójára, amikor még pénzt is nyerhettem volna rá. De a könyv nem biznisz, az írás az belső kényszer, tartozástörlesztés, az írás az szerelem.
– Mennyire hiánypótló ez a mű a magyar könyvpiacon?
– Sok jó könyv született 1956-ról, ráadásul ez nem is ’56-os regény. Stílusában sem komor, hanem (a téma sötét volta ellenére) derűs írás, még akkor is, ha nemzeti tragédiáink egész sora: „Trianon, Második Világháború, Holokauszt, Doni katasztrófa, Szálasi és Rákosi ott mételyezik a történelmet a regény hátterében” – ahogy írta egy elemző.
– Kiknek szól, kinek ajánlja elsősorban?
– Magányos emberekről, főleg nőkről szól. De a magány nem csak akkor elviselhetetlen, amikor valaki egyedül van, mert az bizonyos fokig érthető. A felesleges várakozás, a kidobott idő (olyasvalakire várunk, aki talán el sem jön), vagy tartozunk valakihez, ezért nem is kereshetünk mást, vagy van partnerünk, aki csak a partnerünk, de nem a társunk.
– Hamarosan megjelenik a könyv második kiadása. Javított változat lesz?
– A leggondosabb szerkesztés, korrektúrázás és tördelés ellenére is maradtak a könyvben hibák, ezeket természetesen kijavítottuk. A tartalmán nem változtatok, de új, szebb és kifejezőbb borítót kap, amit Tóthné Mayer Mónika készített.
– Hol lehet beszerezni a regényt?
– Interneten, a www.radosza.com oldalról lehet megrendelni. Ráadásul október elejétől az Amerikában megjelent Bolyongócska című könyvemmel párban, összesen 2990 Ft-ért rendelhető karácsonyi ajándékként. Aki pedig „csak” szeretné elolvasni, az a Maglódi Szeberényi Lajos Városi könyvtárból kikölcsönözheti.
A mai globalizált világban, a modern technológia fénykorában a vidéki ember egyik jövedelmező pénzforrása lehet a tojás termelése. Tavaly év végén tojáshiányt jelentettek és a tojás árát emelték. Brida Gonzales utánajárt, hogyan alakult ki Magyarországon a baromfitartás, és választ ad az örök kérdésre: mi volt előbb a tyúk vagy a tojás.
A baromfitartás korai története és szókincse
A vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori, sőt újkori művészetének is egyik jellegzetessége a vízimadarak gyakori ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk, továbbá a lúd, toll, toj(ik) szó az ősi finnugor örökségből való. Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal, s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság valahol a Fekete-tenger térségében. A kora Árpád-kori magyar lakosság tyúktartását ma már csontleletekkel is lehet igazolni (Matolcsi J. 1982: 275–277). Előttük a Kárpát-medencében már a longobárdok, avarok, szlávok is tartottak tyúkot. E népek sírleletei között gyakori a mágikus okokból mellékelt tyúkcsont és tojás (Hankó B. 1940a: 145; Bóna I. 1974: 39–40.).
A 11–12. században a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a hízott kappan és a tojás. A feudális kényszer mellett a középkor folyamán a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfi-tartás kifejlődésére. Erre vall például kakas, kacsa, gácsér, galamb, palozsna(csali-tojás), ketrec szavunk szláv eredete. (Moór E. 1963a; 1968). Mindebből azonban nem következik az, hogy a baromfitartást egészében a szlávoktól vette át a magyarság, a baromfitartás a szlávságnál sem mindenütt honosodott meg.
Baromfitenyésztésünk középkori fejlődéséhez számottevően hozzájárult az egyház, a kolostorok és a nyugati telepesek csoportjai. Bizonyítja ezt a baromfitartás korai jövevényszavainak egy másik rétege. A kappan a magyarban latin előzményre visszatekintő német jövevényszó, páva szavunk pedig közvetlenül latin eredetű. A 16–17. században a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A Nyugat-Dunántúl nagyasszonyai és mozgékony parasztjai már nemcsak a hazai városokban értékesítették a csirkét, tojást, hanem Bécsben is. Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, s továbbra is behajtották a jobbágyokon a Márton-napi ludat és a karácsonyi kappant. A majorsági baromfiudvarokban tyúkászok, tyúkásznék működtek, s példájuk a parasztgazdaságokra is kihatott. Az 1730-as években Bél Mátyás további fejlődésről adhatott számot és Schwartner Márton statisztikája (1809) szerint Magyarországon a 18. század végén jelentősebb baromfitartás volt, mint bárhol Európában. Mindenesetre a 19. század folyamán az országnak már igen jelentős toll-, tojás- és élőbaromfi kivitele volt. A 20. században a baromfitartás gazdasági jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett. Az 1960–1970-es években megjelenő nagyüzemi, gyári eljárások mellett – szűkebb keretek között – a tradicionális baromfitartás tovább élt.
Nyelvünk belső fejlődése nagymértékben járult hozzá a baromfitartás szókincsének bővüléséhez. Főként hangutánzó, állathívogató szavak, belőlük képzett főnevek és igék gyarapították ezt a terminológiát. Korai nyelvi fejlemény a réce és a liba, kicsit későbbi szóképzés eredménye a csibe, csirke, kotlós, ruca, pulyka, s az Erdélyben elterjedt pislen(csirke) szó. Más esetekben igékből képzett főnevek gazdagították a terminológiát (például toj(ik) Ž tojó, tojomány, tojás, tojós). Belső fejlődésű szavak szolgálnak a háziszárnyasok együttes megnevezésére is. A Nyugat-Dunántúl, valamint Erdély, a Partium, Moldva, Bukovina magyarsága erre a majorság szót használja már a 16–17. század óta. Aprólék a háziszárnyasok összefoglaló neve Gömör, Borsod, Abaúj, Zemplén és a Nagykunság területén. Újabb nyelvi fejlemény a baromfi, ami a Kisalföldön és a Kelet-Dunántúlon, a Felföld nyugati felén és a Duna–Tisza közének nyugati részein honos. A régi magyar nyelvben megszokott szóösszetétel volt a növendék szárnyasok jelölésére az időközben kikopott tikfi(tyúkfi), lúdfi, récefi. A tyúk, kakas, csirke, jérce, kappan szócsoport egyként elterjedt az egész nyelvterületen. A pulyka és a gyöngytyúk egyedeinek jelölésére általában a tyúktartás szavait vitték át (pulyka-kakas, pulykacsirke), de helyenként különös szóösszetételekkel is találkozunk (például kanpulyka).
A háziszárnyasok hívogatására és elkergetésére, illetve az aprójószágot evésre ösztönző tájszavak gyűjteménye igen gazdag. Az országosan mintegy 150–180 szóból álló terminológiának a földrajzi elterjedtsége, táji rendeződése alaposabb elemzést érdemelne, mert regionális szabályosságot, történeti rögzülést mutat. Ugyanakkor szembetűnik, hogy némely vidéknek szinte minden falujában más hívószavakat használnak (Szamoshát – Luby M. 1943a: 181). A hívószavak többsége hangutánzó és szóismétlő jellegű (pire-pire, tas-tas, kota-kota, őke-őke). Ezek a hívogatók a szárnyasok egymás közötti közléseit, azaz állathangokat utánoznak. A baromfihívogatók erősen dallamosak, éneklő jellegűek, az aprójószág számára kellemes hangjelenségek.
A gazdaasszony pénze
Hagyományos parasztgazdaságokban a baromfitartás szerepe és jelentősége csupán kiegészítő tevékenység volt, amely főként az önellátást szolgálta. Az 1920–1930-as években – Kiss Lajos és Györffy István szerint – az Alföldön azért tartott minden gazdasszony tyúkot, mert annak összes jövedelme őt illette. A gazda a baromfitenyésztésben nem vett részt, s a belőle származó pénzbevételre sem tartott számot (Kiss L. 1925; Györffy I. é. n. /1934/b: 178; Kiss L. 1958: 63). Mégis hozzájárult a családi gazdaság egyensúlyához: hajdan a tojás, a hízott kappan és a Márton-napi lúd feudális szolgáltatás volt, utóbb az adót fizették ki a lúdtoll vagy a hízott liba árából. A tojásért kapott pénzből vett az asszony sót, cukrot, paprikát, petróleumot családja számára.
A baromfitartást országszerte a nők gazdasági tevékenységének tekintették. Női munka volt a tojások összegyűjtése és elraktározása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés és a tollfosztás, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, libamájért, élőbaromfiért kapott pénzt az asszonyok főként saját ruházkodásukra, eladó lányaik kelengyéjének előteremtésére fordították.
A férfiak a baromfiólak és vermek kialakításával, rendben tartásával, meg a szárnyasok szekeres szállításával járultak hozzá a „női üzemág” sikeréhez. Természetesen a különböző ketrecek, kasok, borítók, itatók és keltetők is az ő kezük alól kerültek ki.
A férfiak is bekapcsolódtak
A Dél-Alföld baromfitartó körzeteiben a piacosodással és a baromfiból származó bevételek növekedésével már előbb megváltozott a szerepfelfogás. Orosházán, Békéscsabán és általában a békési, csongrádi tájakon az 1870–1880-as évek óta már a férfiak is nagy figyelmet fordítottak a baromfi-üzemágra és bevételeire, noha a munka zöme továbbra is a nőkre hárult.
A baromfitartás ágazatai, körzetei és tenyészfajtái
A baromfitartás ágai közül történelmünk folyamán mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan a 19–20. század fordulóján készült mezőgazdasági adatfelvételek idején az összes háziszárnyas 60–70%-át tette ki a tyúk (vö. Mártha Zs. 1962: 64–65). Lokális néprajzi vizsgálatok szerint az északi népterület és Erdély falvaiban a tyúkok mellett az egyéb baromfifajok együttes számaránya elenyésző volt (10–20%).
Az Alföld, különösen déli harmada nemcsak a baromfiállomány sűrűségével, mennyiségi mutatóival tűnik ki a Kárpát-medence térségei közül, hanem a baromfi-tartás ágazatainak teljességével, a tenyésztett fajok gazdagságával és az utóbbi 100–150 év folyamán már a piaci értékesítés dominanciájával is. A háziszárnyasok takarmányigénye a tradicionális, külterjes tartásmód mellett csekély volt, mert az aprójószág maga kereste táplálékát. Nem véletlen, hogy a belterjesedő baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermesztő tájakon alakultak ki a kapitalizmus korában.
Tyúkfajtákra és fajtatisztaságra nem sok figyelmet fordítottak a parasztgazdaságok. Az 1950-es évekig országszerte a legelterjedtebb volt az ún. Paraszt vagy pallagi, parlagi, a szakirodalomban magyar parlagi tyúk. Egyedeit főként színük alapján különböztették meg. Az Alföldön inkább a sárga, vörös tollazatot kedvelték, ritkább volt a fehér, fekete, kendermagos vagy iromba. Ez a kis termetű tyúkfajta szapora tojó és kiváló kotló, mert évente háromszor-négyszer is hever (kotlik). Tiszaigaron az 1950-es években még alig volt fehér és erdélyi kopasznyakú fajta. Gyomán a nemesített fehér (leghorn) fajta csak az 1930-as években terjedt el (Kerecsényi E. 1959: 205; Katona I. 1971: 44; Novák L. 1977: 562). Mezőcsáton (Borsod m.) a nagyobb testű izlandi tyúkfajta az 1910–1920-as években jelent meg, a Börzsöny-vidékén pedig egyedül a régi parlagi fajtát ismerték (Nagy Varga V. 1971: 89; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 119). Az északi népterületen (Medvesalja, Bódva-völgy, Hegyköz, Ung-vidék) a nemesített fajták még az 1970-es években sem jelentek meg a falusi udvarokban. Galgamácsán az 1950-es években ismerték már a fehér leghorn és a „nagy kendermagos” (plimuth) fajtát, de egyiket sem tartották jó kotlónak (Kerecsényi E. 1959: 205). Tápén legjobb tojónak a kis babos és a kopasznyakú tyúkfajtát tartották. Az utóbbi olyan kiváló kotló, hogy még a „rántanivaló” csirkéket is összetartja. A nemesített fajták közül az orpinzó (orpington) és a gór honosodott meg. Ezek kevesebbet tojó, de nagy testű fajták. „A górfajta kakas sötétvörös, daru nagyságú állat volt és jó kappant lehetett nevelni belőle” (Andrásfalvy B. 1971: 353).
A baromfitartás gazdasági hasznát a régi parasztgazdaságok nem tartották számon, noha a szárnyasok részesedése a család húsellátásában már a 19. században is jelentékeny volt, s a tojás szerepe a táplálkozásban nőttön nőtt. Alföldi tanyagazdaságokban tenyésztek a tyúkok, rucák, libák, s újabban a pulykák, gyöngytyúkok is sok helyen elszaporodtak (Varga Gy. 1973b: 487).
Nehéz reális képet alkotni a különböző gazdaságtípusok baromfiállományának alakulásáról. (Magyari M. 1985b: 124). Sok család csupán tyúkokat tartott. A tyúklétszámot több körülmény befolyásolta. Faluvégen lakók többet tarthattak, mint a szűk udvarral rendelkező belterületiek, mert a tyúkjaik megéltek a mezőn (Petercsák T. 1976: 231). Az egyes gazdaságokon belül a tyúkállomány a terméstől, az időjárástól függően is ingadozott. Főképp azonban a vagyoni helyzet szabta meg az aprójószág számát.
A baromfiak keltetése, nevelése
A baromfiállományt tenyésztés céljából szelekciós szempont volt a testsúly, a toll színe, a tojáshozam. Magkakasnak, gúnárnak, gácsérnak az erős ivarjellegű, előnyös tulajdonságú egyedeket választották ki. Általában 8–10 tyúkra hagytak egy kakast. A bevált jól tojó és kotló tyúkokat négy-öt évig is megtartották, a tenyészkakasokat, gunarakat szintén (Katona I. 1971: 46).
Háziszárnyasaink tojáshozama, kotlási hajlandósága fajonként nagy eltéréseket mutat. A tyúkok 100–180, a gyöngytyúkok 60–80 (ritkán 100), a kacsa 20–30 (de kivételesen 70–80 is), a pulyka 20–30 (ritkán 40–50) tojást rak le évente. A tyúk az év folyamán, újévtől szeptemberig többször kotlik. Ezzel szemben a pulyka, s különösen a kacsa igen ritkán ül el, ezért igen gyakran tyúkokkal keltetik ki az ő tojásaikat is. Tyúk alá 14–15 kacsatojást vagy ugyanannyi pulykatojást tettek. A kotló nagyságától függően tettek alá 24–25, de legfeljebb 28–30 gyöngyöstojást. A keltetés időtartama tyúktojás esetén 3 hét, a lúd, kacsa, pulyka, sőt a gyöngytyúk keltetésének ideje is 4 hét. A tyúkültetés, csirkekeltetés időszakai közül kettő válik ki gyakoriságával és fontosságával: a tavaszi (áprilisi) és az ún. „két Boldogasszony közi” (augusztus 15.–szeptember 8.), azaz a nyár végi keltetés. Ritkábban fordul elő az egészen korai ültetés (február–március), amikor fűtött helyen, a szobában készítenek fészket a kotlósnak. Tavasszal és nyáron fűtetlen kamrában, istállóban ültetik meg a tyúkot. Sok vidéken emlegetik a „kazal alá” keltetett csirkéket. Ezek búzahordás idején, július végén kelnek ki, s a szérűn „kazal alatt” nevelkednek.
Tyúkültetéshez gondosan készítik elő a fészket. Rendszerint kerek kosárba, szitakéregbe, fedeles tyúkültető kosárba, bucsérba vagy lúdkasba tesznek búzaszalmát, majd a kotlós nagyságától függően 17–25 tyúktojást. Tyúk alá legtöbb vidéken 21–23 tyúktojást tesznek. Az egyszerre költött csirkéket egy kotlósalja, egy tyúkalja néven emlegetik. A nyugtalan kotlót rostával szokták leborítani, hogy ne tudjon megszökni. Keltetéshez a piacon nem vettek, s lehetőleg kölcsön sem kértek tojásokat. Ültetés előtt két héttel kezdték meg a tojásgyűjtést, hogy mind friss legyen, s több tyúktól gyűjtötték össze. Fontos volt, hogy szemes, azaz termékeny legyen. A keltetés a várakozás időszaka. Egy hét után lámpázással, átvilágítással vagy vízpróbával vizsgálták meg a tojásokat, van-e bennük élet. A lámpázás csak az 1900-as években jött szokásba. Azelőtt langyos vízbe tették a tojásokat: a záp lemerült, az élő fennmaradt a vízen.
Bárhol ült a kotlós, ivóvizére, élelmére, a tojások szellőztetésére, keverésére és takargatására gondja volt a gazdasszonynak. Búza, árpa, kukorica, s a Tiszántúlon régebben főtt köles volt a tápláléka, amibe porrá tört tojáshéjat és különféle füvek porát keverték. A kotlós többnyire a kemence hamujában „fürdött”, mikor leszállt a tojásokról. A kelés várható időpontja előtti napokban az asszonyok már nagyon figyeltek a tojások hangjára, minden zörejére. Itt-ott szokásban volt a kemény héjú tojások – főként lúdtojások – héjának puhítása is. Rövid időre langyos vízbe helyezték a tojást, hogy héja puhuljon és a kisliba könnyebben áttörhesse.
Nem volt ennyi gond a kisebb fészekalját kitevő (10–12 db), lopva vagy orozva kőtt csibékkel. Ráadásul ezek erősebbek, edzettebbek voltak, mint a többi, ezért szívesebben hagytak belőlük magot (Vajkai A. 1959a: 82; Katona I. 1978: 74). A gépi keltetéssel szemben a régi vágású falusi nép sokáig bizalmatlan volt. A tavaszi csirkéket csak két hét után engedték ki a szabadba. A kotlóssal átlagosan öt hétig voltak együtt. Addig a csirkék önállósodtak, s hathetes korukban már ülőre szoktak.
Mivel a tyúk tojáshozamára szükség van, előfordul, hogy lerészegített kappant fognak be csirkehordásra. Tartósabban vezetgeti a csirkéket, mint a kotló (Katona I. 1971: 45; Balogh L.–Király L. 1976: 83). Keltetésre viszont nem alkalmas, mert teste nem melegszik fel a kellő mértékben. A kotló tyúkot hideg vízbe mártogatták vagy két-három napig sötét helyen éheztették, ha azt akarták, hogy elhagyja a kotlást.
Tojásból csibe
A naposcsibe és a többi pihés apróság táplálására a gazdaasszony gondot viselt, s naponta 4–5 alkalommal etetgette őket. Első eledelük rendszerint apróra darált kukorica, morzsolt kenyérbél. Sok vidéken szétmorzsolt túrót, felaprított főtt tojást adnak eléjük (Nagy Varga V. 1971: 95; Magyari M. 1985b: 131). Négy-öt napos koruktól fogva „zöldet is kapnak” (apróra vágott búzasást, lucernát, káposztalevelet). Ivóvizet agyagedénybe, csirkecserépbe kap az aprójószág, s kevés sót is hintenek a vízbe.
A csirkenevelés fontos eszköze a vesszőből font védernyő, a magyar nyelvterület túlnyomó részén elterjedt csirkeborító. Ennek négy hagyományos típusa közül a tetején nyitott csonkakúp forma a legismertebb. Főként a Dunántúl és a Kisalföld tájain kedvelik a jurtára emlékeztető formát, a Dél-Alföldön pedig a kúpos kunyhó alakját követő borítót. A csibék – s néhol a kiskacsák – az udvaron elhelyezett borító alatt zavartalanul csipegethetik táplálékukat. Erős napsütés ellen a borítót árnyékolni szokták, ráterítenek valami használt pokrócot vagy ruhadarabot.
Extenzív tartásmód, legeltetés, őrzés
Parasztgazdaságokban a baromfit egészen a legújabb időkig extenzív módon tartották. A tyúkok szabadon járhattak a kerítetlen udvarok, kertek között; tojásaikat rendre a kazlak tövében, istállók zugaiban hullatták el. Átjártak a szomszédba, kimentek az utcára, s a veteményeskert mögött húzódó szérűre, gyümölcsöskertbe, sőt a faluszéli vetésre, tarlóra is elmerészkedtek. A baromfi szabad tartását semmi nem korlátozta a tanyavilágban. A 19. század végén még a tiszántúli külső legelőkön, pásztorszállásokon is megjelent, ahol a juhászné nyaranta kiköltözött a pusztára, hogy a tejet helyben dolgozza fel, baromfit is tartott az esztrenga környékén (Fazekas M. 1979:186). Faluhelyen a csirkék, ludak kártételei sok perpatvart idéztek elő, elvesztük pedig gyakran a szomszéd gyanúsítgatásához, szidalmazásához vezetett. Ezért a kiscsirkét, kislibát, kiskacsát a legtöbb faluban tulajdonjegyekkel látták el. A csirkének valamelyik körmét vágták le ollóval. A jobb és a bal láb, továbbá az ujjak szerint sokféle megkülönböztetésre volt mód. Szomszédos családok egymással egyeztetve választottak jelet, amit aztán hosszú éveken át megtartottak (Katona I. 1971: 45; Varga Gy. 1973b: 497).
A baromfifélék fő ellenségei a ragadozók. Sas, kaba ellen fényes üveget tűztek ki magas rúdra, ami a nap sugarait visszaveri és a ragadozót elriasztja. Zörgő dobozokat, szélhajtós kereplőket is szoktak rúdra, fára felrakni, hogy a kabát elkergessék. A ragadozók elriasztása, elpusztítása mindenkor közös ügye volt a szomszédságnak, néha az egész utca- vagy faluközösségnek.
A baromfitartás építményei
Az 1900-as évek elején a tyúkok tavasztól őszig az udvar fáin háltak, csak hidegebb időben húzódtak be az ólba. Az Alföldön tyúkok, ludak, rucák hagyományos éjjeli menedékhelye volt a tyúkverem és a kerekól. Négyszögletes, 150–200 cm mély gödör volt ez – belül kitapasztva, fehérre meszelve – a talajszint fölött, nyeregtetővel ellátva. A tyúkok létrán jártak le, s a veremben 2–3 sor ülőre, rúdra ülhettek fel (Kiss L. 1925: 152; Tálasi I. 1936b: 122; Kiss L. 1958: 66–67). Századunkban főként a Tisza és a Körösök vidékén, a Nagykunság településein használtak veremólakat, de elterjedésük egykor nagyobb lehetett. Tyúkok számára Tolna és a Kelet-Dunántúl más vidékein is építettek tapasztott veremólakat, olykor még a szőlőhegyen, a borospincék közelében is (Szakcs, Tolna m). Az abaúji Hegyközben a tyúkok rossz idő esetén föld alatti üregekben (kurnyik) éjszakáztak. Ezek az üregek a ház vagy a vele egy tető alá épült istálló fala mellett, a gangnak nevezett sárpadka alatt voltak kiképezve. Nyílásukra kis ajtót tettek, s a magnak hagyott tyúkállományt telente ilyen üregekben éjszakáztatták (Petercsák T. 1976: 233).
A vályogból, sárból készült kerekólak építésének kezdeteit a Dél-Tiszántúlon az 1880 előtti időben kell keresni. Ez az óltípus legnagyobb elterjedtségét az 1880–1930 közötti időben érte el. Geográfiai szempontból az Alföld, a Tiszántúl középső harmadának jellegzetes építménye. Hagyományos formának tekinthető a sövényből, pacsitból font kerekól az Alföld északi harmadában, a szomszédos Partiumban és az Erdélyi-medencében. A Felső-Tisza vidékén cölöpökön, ágasokon álló, tapasztott sövényfalas, „pacsitos” tyúkólakat használtak.
A majorsági gazdálkodásban, s a parasztság hegyvidéki csoportjainál korán megjelentek a tartósabb, stabilabb építmények. Meggykeréken (Alsó-Fehér m.) 1647-ben fából épült baromfiólat vettek leltárba: „egy tyúknak, lúdnak való szalmás ól, boronából rótt” (B. Nagy M. 1973: 86). Az erdélyi megyékben ól, a Székelyföldön és Moldvában pajta (tyúkpajta, pislenpajta, récepajta) a majorságnak szolgáló ólak. Fejlettebb, szilárd falazatú építmény a tyúkház. Ez található a Dunántúl és a Kisalföld széles nyugati sávjában, s szórványosan az Alföldön, sőt Erdélyben is felbukkan. A nyelvterület túlnyomó részén, különösen pedig középső vidékein az ól(tyúkól, csirkeól) megnevezés használatos. Szilárd falazatú építményeknek is tartozéka az ülőfa. A tyúkoknak gyakori helye volt a padlás. Lakóház padlásán éjszakáztak az 1900-as évek elejéig a Dunántúl és a Kisalföld számos falujában, s még gyakoribb helyük volt a disznóól padlása. A fából épült hidasólak legtöbb vidéken tyúkoknak szolgáló padlástérrel készültek. A padlásra létrán, különböző szerkesztésű tyúklétrákon jutott fel a tyúkféle. A Dunántúl és a Felföld egyes településein az 1900-as évek elejéig a házban, a fűtetlen pitarban töltötte a hideg téli éjszakát a magnak meghagyott néhány baromfi.
Tojáshaszon, tojáskereskedelem
A tojás régtől nélkülözhetetlen kelléke a magyar konyhának, különösen, amióta oly sok gyúrt tésztával él. Háziszárnyasaink közül a tyúk tojik legtöbbet, tojására szinte egész éven át lehet számítani. A tyúktartás fő haszna a tojás, más oldalról pedig a tojásgazdálkodás és tojáskereskedés főként tyúktojással folyt, ugyanis a többi baromfi viszonylag keveset tojik, s annak zömét felhasználják a keltetéshez. Érthető, ha a legtöbb praktikus és mágikus eljárás a tyúk tojáshozamának növelését célozta. Orosházán a téli tojáshozam érdekében már az 1890-es években propagálták a gondos – zöld sóskát is beiktató – takarmányozást és a meleg tyúkólak kialakítását. Az Orosházi Újság szerint „Bácskában az a szokás, hogy meghordják a tyúkól alját vastagon erjedő trágyával, hogy az melegítsen” (Gulyás M. 1983: 170).
A magyar parlagi tyúk a 20. század elején élelmes, a betegségnek ellenálló, de kis testű, s nem a legjobb tojáshozamú fajta volt. Azonban a kora Árpád-kori elődeihez képest ez a fajta is nagyot fejlődött. Ugyanis a 9–10. századi tyúkok évi tojáshozama 20–25 lehetett, a tojás súlya pedig 38–40 gramm, a mainak 30–40%-a (Matolcsi J. 1982: 277). Régi gazdasszonyaink a tojóhely megválasztását kevésbé tudták befolyásolni. Szabad tartásmód esetén a tyúkok szalmakazalban, színekben, padlásokon csináltak maguknak fészket, s a háziak nem mindig találták meg a tojóhelyet, ezért sok vidéken használtak vesszőből fonott tojató, tiktojó, burkus, bucsér s más néven ismert, fedeles kosárfélét, amibe szalmát téve tojófészket alakítottak ki (Vajkai A. 1959a: 82).
A tojást rendesen szalmából font fedeles edényekben tárolták. Ezek formavilága változatos, terminológiája igen gazdag. A kamra tojástartó edényeiben elkülönítették a piacra szánt tojást a házi használatra vagy keltetésre gyűjtött tojástól, megkülönböztetve a „kakasost”, a régebbi és újabb tojásállományt. Orosházán gyékényből font tojásosputtonba vagy kobaknak nevezett tökedénybe gyűjtötték. Sok háznál kosárban, garabolyban, kasban tárolták. Nyáron a kamrában, hideg télben fűtött helyen, szobában volt a helye (Nagy Gy. 1968: 111). A 19–20. század fordulóján az Alföld nagy baromfitenyésztő körzeteiben a tojás túlnyomó része a „szedők”-nek, illetve a piacok tojáskofáinak közvetítésével került forgalomba. Sok ügyes, szegény sorsú asszony specializálódott az aprójószág és a tojás felvásárlására Békés, Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog térségében. Alföldi, felföldi városok piacain a tojásárus asszonyoknak állandó helyük volt (Kiss L. 1943a: 333; Mártha Zs. 1970: 289). Gömör, Borsod, Nógrád falvaiból az utóbbi száz-százhúsz évben maguk a gazdasszonyok hordták a tojást, tejfölt, túrót piacra, városok és bányatelepek házaihoz.
A tyúktojás azonban már a 17. század elején is piaci áru volt. Dunántúli nagyasszonyok a főúri majorságból küldözték a bécsi piacra. Egyikük – Zrínyi Ilona nevelőanyja – 1620-ban 3900 tojást küldött a császárvárosba, ahol fél krajcárért adták el darabját. A 18–19. században a Nyugat-Magyarországról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre az üzletágra szakosodott kereskedőréteg bonyolította le, az ún. tyúkászok. Ezek nagy lovaskocsikkal járták a Kisalföld, a Nyugat-Dunántúl falvait, és a beszerző körúton összegyűjtött tojást kocsiládákba, hordókba rakták.
Hiedelmek és mágikus cselekmények
Tanulságos, hogy a hiedelmek főként a tyúk- és a lúdtartáshoz kapcsolódtak, míg a kacsa, a pulyka és a gyöngytyúk keltetéséhez, egészségvédelméhez tartozó hiedelmeket nem ismerünk. A baromfivarázslás hiedelmei, eljárásai erősebben és tovább éltek katolikus, mint protestáns közösségekben. Ezek a hiedelmek leginkább a szaporodást, a tojáshozam növelését és a baromfi egészségének megóvását, gyógyítását célozzák, melyek részben az egész közösség által ismert, jeles napokkal, ünnepekkel is összefonódott szokások, részben csak a gazdasszony előtt ismert eljárások, ráolvasások formájában éltek.
A hiedelmek, eljárások egyik része a naptárhoz kapcsolódott. Kiemelkedő jelentősége van a baromfitartásban Luca napjának (december 13.), amikor a következő szöveggel piszkálták meg napkelte előtt a tyúkokat egy kormos piszkafával:
„Az én tyúkom tojjon, a másé kotoljon”.
Ezen a napon abroncsba szórták a tyúkok elé az eleséget, hogy onnan szedegetve egész évben együtt maradjanak, ne széledjenek szét. A néphit szerint nem tojnának a tyúkok, ha „bevarrnák”, „befonnák” őket, s „gonoszjáró napon” a kölcsönzés is a tojáshasznot veszélyeztetné. Luca napján tehát nem szabad varrni, fonni és a házból bármit kiadni. A következő fontos állomás karácsony. A karácsonyi asztal ételmaradékát zömmel a baromfiak elé szórták, s az ünnepen az asszonyok sokáig üldögéltek az asztalnál, hogy majd a kotlósaik is nyugodtan üljenek a tojásokon. A harmadik csomópont György napja (április 24.) és a megelőző napok.
A baromfitartás hiedelmeinek másik része az ültetéshez, keltetéshez, gyógyításhoz kapcsolódik. A tyúkültetéshez párját ritkítóan gazdag szokásanyag kapcsolódik. Gyakran visszaszámlálással egyenként rakták alá a tojást, máskor sapkából, hogy sok kakas legyen, másutt egyszerre borították a fészekbe egy sapkából, hogy a csirkék is egyszerre keljenek ki. Ráolvasókat tyúkültetéskor még reformátusok is mondtak, például az Ung vidékén ezt: Ülj tormával, kőccs hangyával. Azaz a tyúk úgy üljön, mint a torma a földben, a csirke pedig olyan fürge és élelmes legyen, mint a hangya (Magyari M. 1985b). A hiedelmek, mágikus cselekmények a baromfitartás sokszázados múltját, a népéletbe történt mély beágyazódását igazolják.
„Mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás?”
A tudósok azt állítják: sikerült megfejteni a talányt, és bizonyos, hogy a tyúk volt előbb.
Korábban a kutatók a tyúk-tojás titkot az evolúcióhoz való viszonyában vizsgálták meg. Eszerint két, a tyúkhoz nagyon hasonló állat kereszteződött és az ő tojásukból fejlődött ki később a ma ismert tyúk.
Szakértők azt állítják: a tojáshéj létrejötte egy olyan fehérjén múlik, ami kizárólag a tyúk petefészkében található meg. Tehát a tojás csakis egy tyúkon belül tud létrejönni, így nyilvánvaló, hogy a tyúk volt előbb, nem pedig a tojás.
Az ovocledidin nevezetű fehérje a tojáshéj fejlődésének katalizátoraként működik. A kemény héj feladata, hogy megóvja a tojássárgát és annak védő folyadékait, míg a csirke kifejlődik benne. Tehát a tojáshoz nélkülözhetetlen az ovocledidin, ami csupán a tyúk petefészkében létezik.
A tudósok egy különleges számítógép segítségével modellezték a folyamatot. Megállapították, hogy a fehérje nélkülözhetetlen a kristályosodáshoz, mely a tojáshéj kifejlődésének legkorábbi szakasza. Az ovocledidin kalcitkristállyá alakítja a kalcium-karbonátot, amiből kifejlődik a tojáshéj. A kalcitkristályok számos csontban és héjban fellelhetők, de a tyúkoknál gyorsabban fejlődik ki, mint bármely más állatnál.
A rejtély tehát megoldódott, és jól tippelt, aki úgy gondolta: a tyúk előbb volt, nem pedig a tojás.
Forrás:
https://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/363.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kakas
https://nepszava.hu/cikk/323066-tyuk-vagy-tojas-megoldodott-az-orok-rejtely
Gyömrőn, a Romantika Fővárosában, ott, ahol a Teleki-kastély udvarán és a Tófürdő mellett már nyiladozik a tavasz, egészen pontosan egy Budapest melletti városkában beszélgettünk Szabóné Bács Brigittával, a Kreatív ÖtletCentrum tulajdonosával.
Szóba került a hideg kútvizes locsolkodás, a húsvéti barka, a sonka, a frissen sült kalács, és a lányai által, saját kezűleg írt- és festett monogramos tojások is, mert ilyenkor húsvét előtt mindenki készülődik, alkot valamit…hogy testben és lélekben megújulhasson.
– Maglódon és Gyömrőn már mindenki tudja, hogy ha hiányzik valami kreatív alapanyag, eszköz, akkor tőled kell segítséget kérni. Honnan az ötlet, hogy igény lehet egy ilyen kreatív „kuckóra”?
– Az elképzelés már régen megfogalmazódott a fejemben, csak a hol és a mikor nem volt egészen biztos. Aztán a kisebbik lánykánk is elkezdte az iskolát és akkor jött a végső döntés, hogy megpróbáljuk akkor itt a környéken az alkotni vágyók kéréseit kiszolgálni. Az életünk nagy részét Maglódon és Gyömrőn éljük, így az Kreatív üzletet is ide álmodtuk meg.
– Azt hihetnénk, hogy aki ilyen helyen dolgozik, annak bizonyára van kézügyessége. Ez jellemző rád is?
– IGEN, csupa nagybetűvel! Szüleim kézművesek, innen az alkotni vágyás. A középiskolai éveimet kézműipariban töltöttem, azóta is – ha lehetőség van rá – bővítem a művészeti tudásomat. Jelenleg kalligráfiát tanulok, szabadidőmben rajzolok, festek. Az, hogy a körülöttem lévő világot díszíteni próbálom, az nem csak kézzel fogható alkotásokban jelenik meg, hanem szellemi- és lelki igényeimben és érdeklődésemben is.
– A hozzád betérők milyen témában kérnek segítséget leginkább?
– Jönnek idősebbek, fiatalabbak, de a legfontosabb a számomra, hogy megtalálják azt a barátságos és segítőkész légkört, amiben kedvet kapnak az alkotásra. Sokszor egy fotón vagy interneten megtetszett alkotást szeretnének saját maguk újragondolni. Az üzletben megkeressük a hozzávalókat, alapanyagokat, festékeket, lakkokat – megbeszéljük az elkészítés folyamatát, és ha nagyon jól sikerül, akkor sokan visszajönnek, hogy megmutassák az elkészült remekművet.
Előfordulnak olyanok is, akik nem olyan bátrak, hogy önállóan belevágjanak egy tárgy megalkotásába. Azoknak is tudunk segíteni. Hétköznap délutánonként alkotóműhely várja őket. Emellett vannak a nagyon bátortalan, időhiánnyal küzdő vásárlóink, akiknek elkészítjük a megrendelt termékeket.
– Akadnak új technikák, díszítési formák, sablonok, amit akár húsvétra bárki elkészíthet otthon?
– Igyekszünk mindig napra készek lenni – mind a technikák, mind az alapanyagok terén. Ha valami még nincs az üzletben egy-két napon belül beszerezzük.
Az imént kaptam egy üzenetet, hogy egy különleges terméssel díszített koszorút szeretne elkészíteni egy kedves visszatérő vásárló. A beszélgetésünk után megnézem, hogy hol lehet beszerezni az alapokat, hogy minél előbb elkészülhessen a megálmodott ajtódísz.
– A húsvéti dekorációk legnagyobb részét még mindig a tojásdíszek alkotják. Elkészítésüknek számtalan formája van, (hungarocell tojás festése, repesztése, akrill tojások díszítése, patchwork és quilling technikák) amit otthon is el lehet készíteni. Akár ablakba, akár a vázába tett barkára felakasztva, egyaránt dísze lehet a lakásnak.
Nálunk a legújabb tavaszi kedvenc az öntözőkanna.
– A családotokban mivel készültök, milyen húsvéti hagyományokat ápoltok otthon? Mi kerül az asztalra?
– Hagyományként a hideg kútvizes locsolkodás idén is várható. Az húsvéti asztalunkról nem hiányozhat a megszentelt barka, sonka (szigorúan házi), tojás, frissen sült kalács, pálinka. Díszítésként pedig tavaszi virágok lesznek és a lányok által, saját kezűleg készített tojásdíszek.
– Idén a hozzánk betérő férfiak, legények egyedi monogramos húsvéti tojást kapnak a versért és a locsolásért cserébe…
Mindenkinek vidám hangulatú készülődést kívánunk! Ha valaki elakadna az alkotás közepén, keressen bennünket bizalommal vagy csak térjen be hozzánk nézelődni, a hangulat és a társaság kedvéért, mert alkotni és adni mindig öröm!
Kreatív ÖtletCentrum
Gyömrő, Centrum Üzletház
Szent István u. 21.
Nyitva tartás:
Hétfőtől -péntekig: 9-17 óráig
Szombaton: 9-13 óráig
Internet: www.facebook.com/kreativotletcentum
Telefon: 06-30-8433-294
Kevesebb mint két héttel hazai premierjét követően a 2017-es év legnagyobb magyarországi mozibevételével dicsekedhet a Star Wars: Az utolsó Jedik 823 millió forinttal – közölte a film forgalmazója, a Fórum Hungary.
A Magyarországon december 14-től látható Star Wars: Az utolsó Jedik a hazai mozikban már minden idők legnagyobb első hétvégi bevételét produkálta. A Csillagok háborúja eposz nyolcadik epizódja 2D-ben, 3D-ben, IMAX-ben és 4DX-ben, szinkronizált és feliratos változatban is megtekinthető a hazai filmszínházakban.
A Star Wars: Az utolsó Jedik című sci-fi az amerikai mozikban is vezeti a bevételi listát, miután a karácsony előtti hétvégén csaknem 69 millió dollárt (mintegy 18,4 milliárd forintot) hozott a konyhára a filmgyártók becslése szerint. A film előzőleg minden idők második legnagyobb, 220 millió dolláros (58,8 milliárd forintos) bevételét érte el észak-amerikai premierhétvégéjén. A rekordot 248 millió dolláros (66 milliárd forintos) nyitó hétvégével továbbra is a 2015-ben debütált Star Wars: Az ébredő Erő tartja.
Szöveg: MTI
Maglódon élő költőnő, aki már gyermekként is kedvelte a verseket, a vidám mondókákat. Aztán az élet más pályára sodorta, ám néhány éve újra kedvét leli a magyar nyelv szépségében és a rímelő sorok leírásában. A mindennapi élet örömét és bánatát tárja őszintén az olvasó elé Tóth Ibolya.
Szántó
Készítik a földet, belé magot vetni,
Föld fölé egy felhőt esővel kergetni.
Tavaszi nap fényét oda csalogatni,
áprilisban magnak jó meleget adni.
Gyökerezik magunk magasodik szára,
ilyenkor hasonlít kicsiny palántára.
Egyik levél után gyorsan nől a másik,
mint a jegenyefa, már messziről látszik.
Erőt kap a naptól,erősödik teste,
üde harmatot kap minden áldott este.
Nyújtózik a szára, eléri a napot,
magas földtúráson csinál kis ablakot.
Mikor szárba szökken neveli a fiát,
levél hajlékában apró kis virágát.
Néhol talán nőhet három is reája,
hogy duzzadjon gyermekétől derekasan állva.
Fotó: Tóth Ibolya; pixabay.com
A Kisasszonyok című regényét a romantikus női irodalom csúcsaként emlegetik. „Egy fiú sem lehetett a barátom, amíg le nem győztem őt valamilyen versenyben.” „És olyan lányokkal nem barátkoztam, akik nem tudtak fára mászni, vagy átugrani a kerítésen.” – írta hajdan Louisa May Alcott amerikai írónő saját magáról.
Szülei, Almos Bronson Alcott, filozófus és Abigail May Alcott keresztyén elvek szerint nevelték három leánytestvérével együtt. Gyerekkorát Bostonban és Concordban töltötte.
Gyakran látogatta Ralph Waldo Emerson könyvtárát, és Henry David Thoreauval többször tett kirándulásokat a természetben.
Louisa May Alcott írói karrierje költészettel és rövid történetekkel kezdődött, amiket népszerű magazinokban lehetett olvasni.
Első elismeréseit sötétebb hangvételű alkotásaiért kapta, amelyeket A. M. Barnard álnéven publikált. „Férfiként” többet tudott keresni. A rövid történetekből származó pénzzel akarta megalapozni későbbi munkásságát.
Az írás iránti szenvedélye hamar megmutatkozott, ami gazdag képzelőerővel párosult. Általában melodrámákat írt, amit lánytestvérével barátaik előtt gyakran előadtak. A szerepeket tekintve általában Louisa játszotta a gonosz csábító, az útonálló, a szellem, vagy a gőgös királynő szerepét.
15 éves korától határozott elképzelése volt, hogyan fog valami olyat tenni, amivel a családját segítheti. Nem érdekelte milyen munka az, ezért szívesen tanított, varrt, színészkedett, vagy írt. „Egy nap híres leszek és boldog, mielőtt meghalok, majd meglátjátok.” – mondta.
Első könyve 22 éves korában jelent meg Flower Fables (Virágmesék) címmel.
Mérföldkőnek számított az 1863-ban megjelent Hospital Sketches (Karcolatok a kórházból), amit az amerikai polgárháborúban írt, amikor ápolónőként dolgozott egy kórházban.
Louisa 35 éves volt, amikor kiadója megkérte, hogy írjon egy könyvet lányok számára.
A Little Woman (Kisasszonyok) című leghíresebb regényét az Orchard házban írta, 1868 májusa és júliusa között, mely a klasszikus irodalom kedvelői számára vált leginkább ismertté. A Kisasszonyok című művét saját néven papírra vetette, aktívan részt vett a szüfrazsett mozgalomban és világszerte terjesztette a nők egyenjogúságáról írt üzeneteit. A könyv alapjául saját gyermekkori élményei szolgáltak. Így a könyv olvasása során mindenki bepillantást nyerhet, hogyan is élt az Alcott család, milyen elvek és gondolatok vezérelték életüket és mitől voltak olyan különlegesek egyéniségek mind a hatan: külön-külön is és mint egy család.
Louisa-nak összesen 30 műve és novellagyűjteménye jelent meg.
1888. március–án stroke-ban halt meg, 55 évesen, 2 nappal apja halála után. Sírhelye Concordban, a Sleepy Hollow temetőben található. Utolsó szavai ezek voltak: „ez nem meningitis?”
Méltán kapta meg 1996-ban National Woman’s Hall of Fame kitüntetést, hiszen itthon nem túl ismert, de hazájában annál ismertebb írónő volt.
1940-ben a United States Postage 5 cent bélyegen is az ő profilképe látható.
Louisa May Alcott művei:
A. M. Barnard-ként kiadott művek:
Névtelenül adta ki:
Szöveg forrás:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Louisa_May_Alcott
2. https://hu.wikipedia.org/wiki/Henry_David_Thoreau
3. https://vaskarika.hu/hirek/reszletek/13580/
4. https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek/
Fotó: https://biografieonline.it/
Mielőtt elutaztunk, egyszerűen eltévedtem a garázsban. Négy sárga ajtó nyílik az alagsorban, mind a négy egyformán sárga, és én összetévesztettem. Fici fent már kiírta az ajtóra: a feleségem elveszett, mely cédulára aztán felvéste valaki: „Utoljára az undergroundban találkoztam vele”.
Nagy nehezen kiszámoltam lent, hogy merre van dél, akkor nekem északnak kell menni, és meg is találtam azt az egyforma ajtót, amelyiken végül csak hazaértem.
Fici fent nevetve várt és megkérdezte: Ugye eltévedtél? Honnan ismer engem ez az alak ilyen jól? A helyzet az, hogy én tényleg mindig eltévedek, Fici erre azt állítja, hogy nem tudok térben gondolkozni, és lehet, hogy igaza van. Miután kinevette magát rajtam, közölte: egyedül többet nem enged le a garázsba, mert egyszer csak végleg eltévedek, persze, ez szemétség, mert a garázsban csak négy ajtó van, és én azt sötétben is megtalálom, mind a négyet, csak az a kétséges, hogy melyik a miénk.
Az volt a helyzet, hogy művelődni akartunk, és elmentünk egy repülővel Valenciába. Fici közölte: ne öltözzek melegen, mert Valenciában meleg van. Én azért csak felöltöztem, még a téli bundámat is magamra vettem, és lássatok csodát, nekem volt igazam…
Este kiültünk a szabadba egy lángoló melegítő mellé, nagyon jól éreztük magunkat, de mire észrevettük a hideget, úgy megfáztunk, hogy muszáj volt bedobnunk egy Camparit, amitől aztán nem csak én, hanem Fici is bizonytalanná vált, de nagyon jól felmelegített az ital. Baj nélkül hazaértünk a szállodába, ahol másnap reggelit is kaptunk.
Nagyon szeretetem a vajas-mézes kenyeret, de itthon soha nem engedtem meg magamnak, mert akkor nagyon -még jobban- meghíznék. Viszont, ha valahol máshol, egy szállodában reggelizek, mindig meglepem magam egy-két vajas-mézes zsemlével, és akkor a napom jól kezdődik.
Kerestem a mézet reggel, kerestem, de nem találtam, viszont a több különös dolog mellett fokhagymacikkeket is ehettem volna, amik ki voltak téve egy nagy tálba. Panaszkodtam Ficinek, hogy nem találom a mézet, erre odament, ahol én az előbb nem találtam, és hozott nekem kettőt. Azzal nyújtotta át: „Te, kis figyelmetlen üstököm!” Nem haragudtam meg, mert ez becézés volt Ficinél, a mézet pedig megettem, és nagyon finom volt.
Ezután városnézés jött, ezelőtt senki nem mondta meg nekünk, hogy ez egy két és félmilliós nagy város, illetve nagyon-nagyon-nagy város. Láttunk gyönyörű szecessziós épületeket, tombolt a múlt század forduló, de nem csak az tombolt, hanem valami más is. Belefáradtunk, de egy taxival kimentünk az új városrészbe, na ezt kellett volna előbb megnézni.
Madrid és Barcelona, híresség és látogatottság terén elvitte a pálmát, Valencia úgy döntött, hogy majd ő megmutatja. Meg is mutatta. A tenger közelébe építettek egy új városrészt. A művészetek és tudományok épületei vannak itt, egyszerűbben kifejezve Ciudad Calatrava, előbbi szó várost jelent az utóbbi a Santiago Calatrava építész nevét, aki megrajzolta, kitalálta, majd felépítette ezt a létesítményt. Az épületek hasonlóak egy pár óriás dinoszaurusz csontvázához, belül akvárium, szélesvásznú mozik, hangversenyterem, múzeum, és még egy csomó minden van, amit tudtunk, megnéztük, de aztán a térdünk és a derekunk beleszólt, fogtunk egy taxit, és pár órán át pihentettük a csontjainkat.
Nem elég, hogy hideg volt, de a tenger felől fújt folyton a szél, reszkettem a télikabátomban. Eközben narancsok lógtak tömegével a fákról, tiszta narancssárga volt minden, és négy fok…
Mellettünk egy nő szelfizett, csavargatta a nyakát, hogy minél jobb pozícióba kapja el magát, a narancsok előtt. Fici megszólalt: Ne a pozíciót, hanem a fejedet cseréld ki. A nő persze, ezt nem értette, de azt igen, hogy belőlem kirobbant a nevetés, úgy, hogy folytak a könnyeim. Nem szép!
Toronymagas akácfák virágoztak, mint a bolondok, egyik ebédre rákot ettünk, aztán tízszer is hiába mostunk kezet, olyan rákillata volt, hogy végig éreztem magamon.
Leszakadt a nadrágomról egy gomb, amit nagyon nehezen, de felvarrtam. Hogy miért nehezen? Hát aki már varrt gombot életében, az tudja, milyen nehéz a tűbe befűzni a nyavalyás cérnát, de én győztem, és Fici megkérdezte: Te minden alkalommal ennyit vacakolsz, amikor fel kell varrnod egy gombot? Mérgemben jött a gondolat, hogy levágjam megint a gombot, és adjam oda neki, hogy varrja fel ő, de aztán nem tettem, mert egészen biztos, hogy nem tud gombot varrni. Aztán itt állok nadrág nélkül, csupaszon…Inkább írok tovább!
Van még Valenciának egy jellegzetessége: Volt egy folyójuk, a Turia, mely keresztülszelte a várost, és tavasszal elöntötte árvízzel a környéket. Nos, az okos városiak elterelték a folyót a városon kívülre, és a medrében meg az árterületében teleültették fákkal, csináltak egy bioparkot, hol biciklizni, szaladni, sétálni lehet, és legalább 5 kilométert kell gyalogolni, hogy elérj egy taxiállomást. Nos, ide vitt el engem az én férjem. A változatosság kedvéért tűzött a nap, kijöttek az összes, ez évi szeplők rajtam, a bundám ujját összebogoztam a derekamon, és valahogy túléltem a bioparkot.
Még történt egy premier, szépiát ettünk grillezve, egészen finom volt. Hiába is írnám le Nektek a receptjét, mert úgy sem lehet kapni szépiát a Fény utcai piacon. Viszont ettünk egy libamájat dinsztelt, rántott vargányával, hát isteni volt. A receptet, ha kéritek meg tudom adni Nektek!
Ezek után hazajöttünk…
A szarmatákat felfedező kalandtúrával és ismeretterjesztő előadásokkal várják a közönséget 2017. június 26-án a régészet napja alkalmából Nyíregyházán és Kisvárdán.
A nyíregyházi Jósa András Múzeum szervezésében több turnusban buszos és kerékpáros túra indul a nyírségi megyeszékhelytől hét kilométerre található ásatási helyszínre. A feltárást csak a múzeumban felvett térkép segítségével lehet kijutni, ami egyben feltétele a területre lépésnek – olvasható az intézmény honlapján.
A feltárásra kiérve – az útvonalba tervezett akadályverseny teljesítése után – az érdeklődők bepillantást nyerhetnek egy népvándorlás kori közösség, a szarmaták életébe temetkezéseik és szokásaik segítségével. Emellett lehetőség lesz az ásatáson zajló munkák kipróbálására, vagyis például a cserépmosásra, rajzolásra és az igazán ügyes jelentkezők megtanulhatják, hogyan gyújtottak tüzet vagy nyilaztak honfoglaló őseink.
Péntek délután nyílik meg az Életünk napjai című kiállítás a Benczúr téri múzeumban, ahol a régészeti feltárásokon készült életképek segítségével pillanthatnak be a sokak által rejtélyesnek hitt szakma mindennapjaiba.
A kisvárdai Rétközi Múzeumban Istvánovits Eszter régész, a Jósa András Múzeum tudományos titkára tart filmvetítéssel egybekötött előadást a szabolcsi régészet két úttörőjéről, Jósa András orvosról és Somogyi Rezső gyógyszerészről. A téma aktualitását a régészet napja mellett egy évforduló is adja, mivel az idén van Somogyi Rezső halálának százéves évfordulója.
Forrás: MTI-hír
Fotó: josamuzeum.hu
