December ötödike. Krumpli gombócra vagyunk hivatalosak Fici (a férjem) “üzletbarátjához” vacsorára. Rosszat sejtek. Hogy krumpli, az rendben, de gombóc? Lelki szemeim előtt látom magam, amint öklömnyi nagyságú gombócokat nyomnak le a torkomon, valakik, egy fakanállal…

– Ne egyél sokat reggelre! – figyelmeztet Fici. Ebből sejtem, hogy ő is rémeket lát. Délután alszunk egyet, hogy frissek legyünk a gombócokkal való találkozás idejére.

Míg alszunk, lehull a hó. Mit hull! Esik! Zuhog! Máskülönben ez az egyetlen, amit a télben szeretek. A nagy pelyhű hóesést. Amikor már alkonyodik, és égnek az utcai lámpák. A hőmérséklet maximum mínusz két fok. Szép is az! Sétálni, sétálgatni a hóesésben… Ah! Emlékszem egy téli estére – úgy negyven évvel ezelőtt –, az is milyen szép volt! Természetesen nem egyedül!

De most nem erről akarok mesélni, hanem arról, hogy krumpli gombócra vagyunk hivatalosak. Kinézek. – Be vagyunk havazva! – A táj gyönyörű. Akkora hegyen lakunk, mint egy nagyobb hangyaboly, de ilyenkor télen megéltünk már néhány meglepetést. Például úgy tíz évvel ezelőtt.

Fici kocsijának a motorja az autó orrában foglalt helyet. A téli gumit elfelejtette felrakni. Egy éjjel szerettünk volna hazamenni, de farolt a kocsi, csúszott, nem akart felfelé menni az istennek se.

– Túl könnyű a hátulja! – parancsolt ki engem Fici az autóból a magas sarkú lakktopánkámban. Kinyitotta a csomagteret, és kedvesen mondta: – Bújj be, attól nehezebb lesz! Úgy talán fel tudom vezetni!

Akkor én még ruganyos voltam és fiatal. Vagy legalábbis sokkal ruganyosabb és fiatalabb, mint most. Meg kalandvágyóbb is, és Fici sokkal könnyebben beszélt rá mindenféle baromságra. Hát – Kutya hopp – felkiáltással beugrottam a csomagtérbe. Fici rám zárta a tetőt és elkezdődött a küzdelem a természet erőivel szemben. Nem részletezem. Fél órát ültem a raktérben és spóroltam a levegővel, mert Fici a gázt óvatosan adagolva csak fél centiméterekkel vitte előre a kocsit. A kerekek surrogtak és füstöltek, alattam a kipufogógázok pufogtak ki, és mire tényleg felértünk a 200 méteren, nekem füstmérgezésem volt és megfagyott a lábam a vékony harisnyában.

– Téged sem lehet használni semmire! – mondja Fici. – Nem is –, de azóta óvatosabbak vagyunk: jöjjön egy taxi és vigyen el minket a vacsorára.

DSCF0810

Vendéglátóink Mikuláskor mindig krumpli gombócot főznek. Vajon miért? (Szerintünk tegnapelőtt már megfőzték, csak megmaradt, de nincs mese, oda kell menni…ha már egyszer igent mondtunk.)

Felhívjuk a taxiállomást, igen, küldenek egy kocsit. Nem, ne féljünk, biztosan feljut a taxi hozzánk. Ezek modern autók! Mindegyiknek, vagy majdnem mindegyiknek van téli gumija…

Gyanús volt nekünk ez a hirtelen készültség. Kiállítunk az utca közepére, hogy lássuk: mi történik?

Az utca aljában nyűsletett egy taxi, előre-hátra, majd megpördül. Nehéz volt neki az utolsó kétszáz méter. Meglátott minket a sofőr, kiszállt, és elkezdett ordítani: Maguk várják a taxit? A hang az éles hidegben is gömbhullámként terjed. Elért hozzánk. Mi is ordítunk: Persze!

– Akkor nincs más megoldás, jöjjenek le a sarokig, nem tudok felmenni! De gyorsan, mert elállom itt az utat, mindjárt dugó lesz! És nincs téli gumim!

– Tudhattuk volna, amilyen szerencsénk van…

Én már tapasztalt ember vagyok a téli kirándulásokat illetően. Vastag talpú cipőt húztam, de Fici a lakktopánját öltötte fel a mai estére, valamilyen – számára is érthetetlen – okból kifolyólag. Mindegy, lesisonkázunk a megjegesedett járdán és beülünk a kocsiba.

– Én vagyok a Mikulás! – tréfált a sofőr. Tényleg, amint várt ránk, egészen behavazódott. Amolyan durva arc, mintha az előbb még valamelyik kikötői kocsmában ült volna egy Piszkos Fred nevű hajóskapitánnyal és abszintot ittak volna. Olyan a szaga is. Egy kicsit mint egy kocsma, egy kicsit mint egy elázott szőrű kutya, és be nem áll a szája egész úton. Útközben még a barátainkat veszünk fel és így már öten szorongunk a büdös kocsiban.

A vezető tovább csacsog. Miközben folyton csúszik a kocsi a jeges úton, feltálal nekünk még vagy tíz fantasztikus történetet. A pali beteges hazudozó, most már látom, nem elég a jeges út! Végül közli, hogy ő tulajdonképpen nem is taxisofőr, hanem tévéigazgató és diplomata a Kanári-szigeteken. Most csak egy barátját segíti ki a ma esti szolgálattal, akinek el kellett utaznia. Hát akkor érthető, itt ég és föld között csúszkálunk, egymásba és a különböző fogantyúkba kapaszkodva.

– Tudják – közli vezetőnk –, a kocsi a barátomé, de nagyon jól megy! Isteni kis csúcsjárgány!

Erre Fici mondja: álljon meg a hegy alatt a szállodánál, mi majd felmegyünk gyalog a hegyre, ahol a krumpli gombóc vár ránk. Nem tehetjük meg egy taxisofőrrel, hogy ilyen hegyi túrát kívánjunk tőle, álljon meg, hadd szálljunk ki! -kéri ismét.

Sajnos, a taxis már belejött és még volt néhány elmondani való története: Egyet se féljenek! – rikoltotta. – Ez a hegy nem is hegy, ez domb! Annak is kicsi! Holnap jön a Mikulás, ez az én ajándékom maguknak.

Én még hiszek a Mikulásban, de hallottam valamit gazdag borravalók utáni vágyakról.

Mondom: – Inkább kiszállunk!

– Azt nem tehetik velem! Én igenis, felviszem magukat erre a vakondtúrásra!

Nem lakunk kifejezetten sima vidéken, és ez a vakondtúrás a környék leghosszabb emelkedője. Már ötven méter után érezzük, hogy megpördül a kerék. Emberünk gázt ad, a kocsi is megpördül, de egyenesbe hozza, majd a frász jön ránk! Kapaszkodunk tovább a hegyen, lassan megy, már égett gumiszag van az utastérben, gondolom: holnap kell vegyen a tag némi új gumit!

Elhagyunk egy bal oldalt parkoló autót. Olyan régi oldsmobil kiglancolva, amolyan gazdájának a szíve-csücske-autó, kedvenc, drága pénzen felújított, kifényesített, az ilyesmi sok-sok pénzbe kerül. Valamivel fennebb fokozódik az emelkedő. Tovább egy centit sem megy a kocsi, sőt, csúszik lefele. A vezető ordít:

– Ugorjanak ki! Most! Nem látják, hogy nekimegyünk az oldsmobilnak?

Mint a kövér békák, nagy hirtelen, cuppogva a havas sárban, kiugrálunk a kocsiból. Platty! A többiek megússzák lábon, az autó megugrik és megmenekül az oldsmobil is, de én megcsúszom, és fenékre esek a latyakban. Felállni nincs időm, mert taxink pördülő hátulja veszélyesen közeledik a gerincemhez, hát a popsimon ugrálva kézzel-lábbal evezek a járdaszegélyig, ahol sikerül négykézlábra állnom. A többiek felsegítenek. Mindenki megkönnyebbülten röhög. Nekem vizes a hátsó felem. A nadrágomnak – mely vadonatúj és gyapjúból van – halkan elsuttogok egy nekrológot. Nem éppen a legszebbet!

– Innen már röhögve fölkapaszkodhatunk gyalog is – mondja valaki, de üvölt a taxisofőr és hadonászik.

– Itt ne hagyjanak így! Meg se tudom mozdítani a kocsit egyedül!

Még boldogan, hogy megmenekültünk, körülnézünk, hogy mi a helyzet. Ám kiderül, hogy katasztrófák vannak készülőben.

– Ha nem segítenek, itt vesz meg az isten hidege! – könyörög a vezető. Na lássuk, mi legyen? Hátulról jött egy busz. Vezetője -látván idétlenkedésünket az úttesten, megállt. De elindulni már nem tudott, mert bal oldalt állt a gyönyörűséges öreg autó, jobbról a Mikulás-sofőr, mi négyen és a baromi széles taxi. A kocsiban felfőtt a víz, füstölgött és bugyborékolt, ennek a motorját is ki kell cserélni holnap, de ezt nem mondtam hangosan. Hátrafelé elzárta az utat előlünk a busz. Felfelé meg…azt az előbb is megpróbáltuk, míg bent ültünk a taxiban, most hát kívülről próbálkoztunk. Nekiveselkedtünk mind a négyen és toltuk felfelé a kocsit ugyanazon a hegyen. Amíg a járda kiszélesedett úgy száz méter után, felülről lefelé rátoltuk a kocsit, de a sofőr csak hálálkodott és nem adott nekünk borravalót. Rádiótelefonja volt, hívhatott segítséget, így aztán szívtelenül otthagytuk őt az éjszakában és negyvenöt perces késéssel megérkeztünk vendéglátóinkhoz. Megértőnek mutatkoztak. Már vár a krumpli gombóc -újságolták örömmel, mintha nem tudnánk mi lesz vacsorára.

Negyvenöt perc óta a tányéron. Nagyságát illetően tévedtünk. Nem ököl, hanem gyermekfej nagyságúak voltak, szürkék és nagyon hidegek. Az én nadrágom pedig nagyon vizes volt. De ezek a kedves emberek nem a barátaink, hanem Fici üzlettársai, ezeknek nem mondhatom, hogy adjanak egy száraz gatyát…

Talán érthető, ha elmesélem: valamivel több tömény szeszt ittunk, mintha nem gombócot ettünk volna. Egy úr a vendégek közül bevonult a fürdőszobába – a férfiak sokkal gyengébbek szegények –, és roppant haloványan jött vissza. Ez újra okot szolgáltatott arra, hogy gyomorkeserűvel kúráljuk magunkat. Éjfélkor úgy döntöttem, hogy megváltom a társaságot és kijelentettem: “Nos, ma jön a Mikulás. Kedves volt a meghívás, köszönjük szépen, de ideje a Ház Asszonyát is tehermentesíteni.

Hívjunk taxit!”

Hívtunk, de a központ közölte: amíg nem szórnak kavicsot az útra, addig nem küld kocsit. Üljünk nyugodtan, felír minket, és ahogy tud, küld értünk kocsit.

– Na jó, akkor még iszunk egyet, mondta vitézül a gazda és kibontott egy üveg gabonapálinkát. Ami jól felmelegített.

– Most kéne hógolyózni, mert jól tapad a hó! – kiáltott fel valaki.

Jó! Menjünk hógolyózni! De előbb igyunk még egy pálinkát! Bennem felvillant egy piros stoptábla, de azért ittunk még egyet, utána pedig vidáman, blúzban hógolyóztunk a kertben. Ezt nem csináltam néhány évtizede, meg fáztam is. A nadrágom közben száradt ugyan valamit,a fagyban, de még mindig volt benne annyi nedvesség, hogy csontkeményen rám fagyjon. A környező házak ablakai kinyíltak a ricsajra, több ember az öklét rázta, csendháborítást és rendőrséget emlegettek. Valaki megkérdezte: hívják a mentőket? Nagy baj lehet itt, ha nyolc, átlagosan ötvenes ember blúzban hógolyózik és visong a télben…

Szerencsére elfáradtunk, begyűrűztünk a lakásba és ismét felhívtuk a taxit. Közölték, várjunk nyugodtan, fel vagyunk írva a listára, a kavicsozók már a mi környékünket szórják, legyen egy kis türelmünk! Hát van, mert mi legyen? Van választásunk?

Kiszámítjuk: tizenöt kilométerre lakunk, azt gyalog nem lehet megtenni a hideg éjszakában, persze felfalnak a farkasok!

– Farkas már nincs Délközép-Kelet-Európában, de azért csak üljetek le, adok még inni valamit – szól a gazda, és látom a szemén: inkább lefeküdne, de nincs lehetőség felszabadítani a háziakat. Hát leülünk és iszunk egyet, de fél kettő van, mire látjuk elhúzni az ablak előtt a szolgálatos szervízkocsit. Boldogan hívjuk a központot: lehet jönni! Mondják: ne siessünk, mert huszonötödikek vagyunk. Sorba kell állni!

Nem fokozom tovább. Hajnali háromig még sokat ittunk, akkor tényleg jött egy kocsi értünk. És kedvesen hívogatott.

– Jöjjenek csak! Jöjjenek! Hazaviszem magukat! Én vagyok ma a jó öreg Mikulás bácsi…Néhány pillanatig teketóriáztunk, emlékezve, hogy a másik Mikulás mibe került, de nem volt más választás, beültünk. Hazavitt. Drágább volt, mint a tegnap esti fuvar. Igaz, hogy nem kellett tolni a hegyen lefelé. Magától ment. Szinte megérte! Ám azóta Mikuláskor nem megyünk krumpli gombócot enni, sőt sehová ezen a napon, otthon várjuk a Mikulást!

MEGOSZTÁS
Előző cikkIdén is Prima Primissima
Következő cikkBűnök és szenvedélyek – Idén utóljára

Dr. Schneider Izabella Marosvásárhelyen, kisiparos családban látta meg a napvilágot. Magát orvos-írónak tartja, de a sajtóban olykor csak modern polihisztorként említik. Orvosi egyetemet végzett és képzőművészeti iskolában grafikusi diplomát szerzett. 32 évig volt orvos, megszámlálhatatlan kiállítás és több mint húsz különböző témájú könyv kötődik nevéhez.
“Orvossá váltam és gyógyítottam, de most leginkább festek és írok.”

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

három × négy =