A mai globalizált világban, a modern technológia fénykorában a vidéki ember egyik jövedelmező pénzforrása lehet a tojás termelése. Tavaly év végén tojáshiányt jelentettek és a tojás árát emelték. Brida Gonzales utánajárt, hogyan alakult ki Magyarországon a baromfitartás, és választ ad az örök kérdésre: mi volt előbb a tyúk vagy a tojás.

A baromfitartás korai története és szókincse

A vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori, sőt újkori művészetének is egyik jellegzetessége a vízimadarak gyakori ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk, továbbá a lúd, toll, toj(ik) szó az ősi finnugor örökségből való. Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal, s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság valahol a Fekete-tenger térségében. A kora Árpád-kori magyar lakosság tyúktartását ma már csontleletekkel is lehet igazolni (Matolcsi J. 1982: 275–277). Előttük a Kárpát-medencében már a longobárdok, avarok, szlávok is tartottak tyúkot. E népek sírleletei között gyakori a mágikus okokból mellékelt tyúkcsont és tojás (Hankó B. 1940a: 145; Bóna I. 1974: 39–40.).

A 11–12. században a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a hízott kappan és a tojás. A feudális kényszer mellett a középkor folyamán a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfi-tartás kifejlődésére. Erre vall például kakas, kacsa, gácsér, galamb, palozsna(csali-tojás), ketrec szavunk szláv eredete. (Moór E. 1963a; 1968). Mindebből azonban nem következik az, hogy a baromfitartást egészében a szlávoktól vette át a magyarság, a baromfitartás a szlávságnál sem mindenütt honosodott meg.

Baromfitenyésztésünk középkori fejlődéséhez számottevően hozzájárult az egyház, a kolostorok és a nyugati telepesek csoportjai. Bizonyítja ezt a baromfitartás korai jövevényszavainak egy másik rétege. A kappan a magyarban latin előzményre visszatekintő német jövevényszó, páva szavunk pedig közvetlenül latin eredetű. A 16–17. században a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A Nyugat-Dunántúl nagyasszonyai és mozgékony parasztjai már nemcsak a hazai városokban értékesítették a csirkét, tojást, hanem Bécsben is. Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, s továbbra is behajtották a jobbágyokon a Márton-napi ludat és a karácsonyi kappant. A majorsági baromfiudvarokban tyúkászok, tyúkásznék működtek, s példájuk a parasztgazdaságokra is kihatott. Az 1730-as években Bél Mátyás további fejlődésről adhatott számot és Schwartner Márton statisztikája (1809) szerint Magyarországon a 18. század végén jelentősebb baromfitartás volt, mint bárhol Európában. Mindenesetre a 19. század folyamán az országnak már igen jelentős toll-, tojás- és élőbaromfi kivitele volt. A 20. században a baromfitartás gazdasági jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett. Az 1960–1970-es években megjelenő nagyüzemi, gyári eljárások mellett – szűkebb keretek között – a tradicionális baromfitartás tovább élt.

Nyelvünk belső fejlődése nagymértékben járult hozzá a baromfitartás szókincsének bővüléséhez. Főként hangutánzó, állathívogató szavak, belőlük képzett főnevek és igék gyarapították ezt a terminológiát. Korai nyelvi fejlemény a réce és a liba, kicsit későbbi szóképzés eredménye a csibe, csirke, kotlós, ruca, pulyka, s az Erdélyben elterjedt pislen(csirke) szó. Más esetekben igékből képzett főnevek gazdagították a terminológiát (például toj(ik) Ž tojó, tojomány, tojás, tojós). Belső fejlődésű szavak szolgálnak a háziszárnyasok együttes megnevezésére is. A Nyugat-Dunántúl, valamint Erdély, a Partium, Moldva, Bukovina magyarsága erre a majorság szót használja már a 16–17. század óta. Aprólék a háziszárnyasok összefoglaló neve Gömör, Borsod, Abaúj, Zemplén és a Nagykunság területén. Újabb nyelvi fejlemény a baromfi, ami a Kisalföldön és a Kelet-Dunántúlon, a Felföld nyugati felén és a Duna–Tisza közének nyugati részein honos. A régi magyar nyelvben megszokott szóösszetétel volt a növendék szárnyasok jelölésére az időközben kikopott tikfi(tyúkfi), lúdfi, récefi. A tyúk, kakas, csirke, jérce, kappan szócsoport egyként elterjedt az egész nyelvterületen. A pulyka és a gyöngytyúk egyedeinek jelölésére általában a tyúktartás szavait vitték át (pulyka-kakas, pulykacsirke), de helyenként különös szóösszetételekkel is találkozunk (például kanpulyka).

A háziszárnyasok hívogatására és elkergetésére, illetve az aprójószágot evésre ösztönző tájszavak gyűjteménye igen gazdag. Az országosan mintegy 150–180 szóból álló terminológiának a földrajzi elterjedtsége, táji rendeződése alaposabb elemzést érdemelne, mert regionális szabályosságot, történeti rögzülést mutat. Ugyanakkor szembetűnik, hogy némely vidéknek szinte minden falujában más hívószavakat használnak (Szamoshát – Luby M. 1943a: 181). A hívószavak többsége hangutánzó és szóismétlő jellegű (pire-pire, tas-tas, kota-kota, őke-őke). Ezek a hívogatók a szárnyasok egymás közötti közléseit, azaz állathangokat utánoznak. A baromfihívogatók erősen dallamosak, éneklő jellegűek, az aprójószág számára kellemes hangjelenségek.

A gazdaasszony pénze

Hagyományos parasztgazdaságokban a baromfitartás szerepe és jelentősége csupán kiegészítő tevékenység volt, amely főként az önellátást szolgálta. Az 1920–1930-as években – Kiss Lajos és Györffy István szerint – az Alföldön azért tartott minden gazdasszony tyúkot, mert annak összes jövedelme őt illette. A gazda a baromfitenyésztésben nem vett részt, s a belőle származó pénzbevételre sem tartott számot (Kiss L. 1925; Györffy I. é. n. /1934/b: 178; Kiss L. 1958: 63). Mégis hozzájárult a családi gazdaság egyensúlyához: hajdan a tojás, a hízott kappan és a Márton-napi lúd feudális szolgáltatás volt, utóbb az adót fizették ki a lúdtoll vagy a hízott liba árából. A tojásért kapott pénzből vett az asszony sót, cukrot, paprikát, petróleumot családja számára.

A baromfitartást országszerte a nők gazdasági tevékenységének tekintették. Női munka volt a tojások összegyűjtése és elraktározása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés és a tollfosztás, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, libamájért, élőbaromfiért kapott pénzt az asszonyok főként saját ruházkodásukra, eladó lányaik kelengyéjének előteremtésére fordították.

A férfiak a baromfiólak és vermek kialakításával, rendben tartásával, meg a szárnyasok szekeres szállításával járultak hozzá a „női üzemág” sikeréhez. Természetesen a különböző ketrecek, kasok, borítók, itatók és keltetők is az ő kezük alól kerültek ki.

A férfiak is bekapcsolódtak

A Dél-Alföld baromfitartó körzeteiben a piacosodással és a baromfiból származó bevételek növekedésével már előbb megváltozott a szerepfelfogás. Orosházán, Békéscsabán és általában a békési, csongrádi tájakon az 1870–1880-as évek óta már a férfiak is nagy figyelmet fordítottak a baromfi-üzemágra és bevételeire, noha a munka zöme továbbra is a nőkre hárult.

A baromfitartás ágazatai, körzetei és tenyészfajtái

A baromfitartás ágai közül történelmünk folyamán mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan a 19–20. század fordulóján készült mezőgazdasági adatfelvételek idején az összes háziszárnyas 60–70%-át tette ki a tyúk (vö. Mártha Zs. 1962: 64–65). Lokális néprajzi vizsgálatok szerint az északi népterület és Erdély falvaiban a tyúkok mellett az egyéb baromfifajok együttes számaránya elenyésző volt (10–20%).

Az Alföld, különösen déli harmada nemcsak a baromfiállomány sűrűségével, mennyiségi mutatóival tűnik ki a Kárpát-medence térségei közül, hanem a baromfi-tartás ágazatainak teljességével, a tenyésztett fajok gazdagságával és az utóbbi 100–150 év folyamán már a piaci értékesítés dominanciájával is. A háziszárnyasok takarmányigénye a tradicionális, külterjes tartásmód mellett csekély volt, mert az aprójószág maga kereste táplálékát. Nem véletlen, hogy a belterjesedő baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermesztő tájakon alakultak ki a kapitalizmus korában.

Tyúkfajtákra és fajtatisztaságra nem sok figyelmet fordítottak a parasztgazdaságok. Az 1950-es évekig országszerte a legelterjedtebb volt az ún. Paraszt vagy pallagi, parlagi, a szakirodalomban magyar parlagi tyúk. Egyedeit főként színük alapján különböztették meg. Az Alföldön inkább a sárga, vörös tollazatot kedvelték, ritkább volt a fehér, fekete, kendermagos vagy iromba. Ez a kis termetű tyúkfajta szapora tojó és kiváló kotló, mert évente háromszor-négyszer is hever (kotlik). Tiszaigaron az 1950-es években még alig volt fehér és erdélyi kopasznyakú fajta. Gyomán a nemesített fehér (leghorn) fajta csak az 1930-as években terjedt el (Kerecsényi E. 1959: 205; Katona I. 1971: 44; Novák L. 1977: 562). Mezőcsáton (Borsod m.) a nagyobb testű izlandi tyúkfajta az 1910–1920-as években jelent meg, a Börzsöny-vidékén pedig egyedül a régi parlagi fajtát ismerték (Nagy Varga V. 1971: 89; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 119). Az északi népterületen (Medvesalja, Bódva-völgy, Hegyköz, Ung-vidék) a nemesített fajták még az 1970-es években sem jelentek meg a falusi udvarokban. Galgamácsán az 1950-es években ismerték már a fehér leghorn és a „nagy kendermagos” (plimuth) fajtát, de egyiket sem tartották jó kotlónak (Kerecsényi E. 1959: 205). Tápén legjobb tojónak a kis babos és a kopasznyakú tyúkfajtát tartották. Az utóbbi olyan kiváló kotló, hogy még a „rántanivaló” csirkéket is összetartja. A nemesített fajták közül az orpinzó (orpington) és a gór honosodott meg. Ezek kevesebbet tojó, de nagy testű fajták. „A górfajta kakas sötétvörös, daru nagyságú állat volt és jó kappant lehetett nevelni belőle” (Andrásfalvy B. 1971: 353).

A baromfitartás gazdasági hasznát a régi parasztgazdaságok nem tartották számon, noha a szárnyasok részesedése a család húsellátásában már a 19. században is jelentékeny volt, s a tojás szerepe a táplálkozásban nőttön nőtt. Alföldi tanyagazdaságokban tenyésztek a tyúkok, rucák, libák, s újabban a pulykák, gyöngytyúkok is sok helyen elszaporodtak (Varga Gy. 1973b: 487).

Nehéz reális képet alkotni a különböző gazdaságtípusok baromfiállományának alakulásáról. (Magyari M. 1985b: 124). Sok család csupán tyúkokat tartott. A tyúklétszámot több körülmény befolyásolta. Faluvégen lakók többet tarthattak, mint a szűk udvarral rendelkező belterületiek, mert a tyúkjaik megéltek a mezőn (Petercsák T. 1976: 231). Az egyes gazdaságokon belül a tyúkállomány a terméstől, az időjárástól függően is ingadozott. Főképp azonban a vagyoni helyzet szabta meg az aprójószág számát.

A baromfiak keltetése, nevelése

A baromfiállományt tenyésztés céljából szelekciós szempont volt a testsúly, a toll színe, a tojáshozam. Magkakasnak, gúnárnak, gácsérnak az erős ivarjellegű, előnyös tulajdonságú egyedeket választották ki. Általában 8–10 tyúkra hagytak egy kakast. A bevált jól tojó és kotló tyúkokat négy-öt évig is megtartották, a tenyészkakasokat, gunarakat szintén (Katona I. 1971: 46).

Háziszárnyasaink tojáshozama, kotlási hajlandósága fajonként nagy eltéréseket mutat. A tyúkok 100–180, a gyöngytyúkok 60–80 (ritkán 100), a kacsa 20–30 (de kivételesen 70–80 is), a pulyka 20–30 (ritkán 40–50) tojást rak le évente. A tyúk az év folyamán, újévtől szeptemberig többször kotlik. Ezzel szemben a pulyka, s különösen a kacsa igen ritkán ül el, ezért igen gyakran tyúkokkal keltetik ki az ő tojásaikat is. Tyúk alá 14–15 kacsatojást vagy ugyanannyi pulykatojást tettek. A kotló nagyságától függően tettek alá 24–25, de legfeljebb 28–30 gyöngyöstojást. A keltetés időtartama tyúktojás esetén 3 hét, a lúd, kacsa, pulyka, sőt a gyöngytyúk keltetésének ideje is 4 hét. A tyúkültetés, csirkekeltetés időszakai közül kettő válik ki gyakoriságával és fontosságával: a tavaszi (áprilisi) és az ún. „két Boldogasszony közi” (augusztus 15.–szeptember 8.), azaz a nyár végi keltetés. Ritkábban fordul elő az egészen korai ültetés (február–március), amikor fűtött helyen, a szobában készítenek fészket a kotlósnak. Tavasszal és nyáron fűtetlen kamrában, istállóban ültetik meg a tyúkot. Sok vidéken emlegetik a „kazal alá” keltetett csirkéket. Ezek búzahordás idején, július végén kelnek ki, s a szérűn „kazal alatt” nevelkednek.

Tyúkültetéshez gondosan készítik elő a fészket. Rendszerint kerek kosárba, szitakéregbe, fedeles tyúkültető kosárba, bucsérba vagy lúdkasba tesznek búzaszalmát, majd a kotlós nagyságától függően 17–25 tyúktojást. Tyúk alá legtöbb vidéken 21–23 tyúktojást tesznek. Az egyszerre költött csirkéket egy kotlósalja, egy tyúkalja néven emlegetik. A nyugtalan kotlót rostával szokták leborítani, hogy ne tudjon megszökni. Keltetéshez a piacon nem vettek, s lehetőleg kölcsön sem kértek tojásokat. Ültetés előtt két héttel kezdték meg a tojásgyűjtést, hogy mind friss legyen, s több tyúktól gyűjtötték össze. Fontos volt, hogy szemes, azaz termékeny legyen. A keltetés a várakozás időszaka. Egy hét után lámpázással, átvilágítással vagy vízpróbával vizsgálták meg a tojásokat, van-e bennük élet. A lámpázás csak az 1900-as években jött szokásba. Azelőtt langyos vízbe tették a tojásokat: a záp lemerült, az élő fennmaradt a vízen.

Bárhol ült a kotlós, ivóvizére, élelmére, a tojások szellőztetésére, keverésére és takargatására gondja volt a gazdasszonynak. Búza, árpa, kukorica, s a Tiszántúlon régebben főtt köles volt a tápláléka, amibe porrá tört tojáshéjat és különféle füvek porát keverték. A kotlós többnyire a kemence hamujában „fürdött”, mikor leszállt a tojásokról. A kelés várható időpontja előtti napokban az asszonyok már nagyon figyeltek a tojások hangjára, minden zörejére. Itt-ott szokásban volt a kemény héjú tojások – főként lúdtojások – héjának puhítása is. Rövid időre langyos vízbe helyezték a tojást, hogy héja puhuljon és a kisliba könnyebben áttörhesse.

Nem volt ennyi gond a kisebb fészekalját kitevő (10–12 db), lopva vagy orozva kőtt csibékkel. Ráadásul ezek erősebbek, edzettebbek voltak, mint a többi, ezért szívesebben hagytak belőlük magot (Vajkai A. 1959a: 82; Katona I. 1978: 74). A gépi keltetéssel szemben a régi vágású falusi nép sokáig bizalmatlan volt. A tavaszi csirkéket csak két hét után engedték ki a szabadba. A kotlóssal átlagosan öt hétig voltak együtt. Addig a csirkék önállósodtak, s hathetes korukban már ülőre szoktak.

Mivel a tyúk tojáshozamára szükség van, előfordul, hogy lerészegített kappant fognak be csirkehordásra. Tartósabban vezetgeti a csirkéket, mint a kotló (Katona I. 1971: 45; Balogh L.–Király L. 1976: 83). Keltetésre viszont nem alkalmas, mert teste nem melegszik fel a kellő mértékben. A kotló tyúkot hideg vízbe mártogatták vagy két-három napig sötét helyen éheztették, ha azt akarták, hogy elhagyja a kotlást.

Tojásból csibe

A naposcsibe és a többi pihés apróság táplálására a gazdaasszony gondot viselt, s naponta 4–5 alkalommal etetgette őket. Első eledelük rendszerint apróra darált kukorica, morzsolt kenyérbél. Sok vidéken szétmorzsolt túrót, felaprított főtt tojást adnak eléjük (Nagy Varga V. 1971: 95; Magyari M. 1985b: 131). Négy-öt napos koruktól fogva „zöldet is kapnak” (apróra vágott búzasást, lucernát, káposztalevelet). Ivóvizet agyagedénybe, csirkecserépbe kap az aprójószág, s kevés sót is hintenek a vízbe.

A csirkenevelés fontos eszköze a vesszőből font védernyő, a magyar nyelvterület túlnyomó részén elterjedt csirkeborító. Ennek négy hagyományos típusa közül a tetején nyitott csonkakúp forma a legismertebb. Főként a Dunántúl és a Kisalföld tájain kedvelik a jurtára emlékeztető formát, a Dél-Alföldön pedig a kúpos kunyhó alakját követő borítót. A csibék – s néhol a kiskacsák – az udvaron elhelyezett borító alatt zavartalanul csipegethetik táplálékukat. Erős napsütés ellen a borítót árnyékolni szokták, ráterítenek valami használt pokrócot vagy ruhadarabot.

Extenzív tartásmód, legeltetés, őrzés

Parasztgazdaságokban a baromfit egészen a legújabb időkig extenzív módon tartották. A tyúkok szabadon járhattak a kerítetlen udvarok, kertek között; tojásaikat rendre a kazlak tövében, istállók zugaiban hullatták el. Átjártak a szomszédba, kimentek az utcára, s a veteményeskert mögött húzódó szérűre, gyümölcsöskertbe, sőt a faluszéli vetésre, tarlóra is elmerészkedtek. A baromfi szabad tartását semmi nem korlátozta a tanyavilágban. A 19. század végén még a tiszántúli külső legelőkön, pásztorszállásokon is megjelent, ahol a juhászné nyaranta kiköltözött a pusztára, hogy a tejet helyben dolgozza fel, baromfit is tartott az esztrenga környékén (Fazekas M. 1979:186). Faluhelyen a csirkék, ludak kártételei sok perpatvart idéztek elő, elvesztük pedig gyakran a szomszéd gyanúsítgatásához, szidalmazásához vezetett. Ezért a kiscsirkét, kislibát, kiskacsát a legtöbb faluban tulajdonjegyekkel látták el. A csirkének valamelyik körmét vágták le ollóval. A jobb és a bal láb, továbbá az ujjak szerint sokféle megkülönböztetésre volt mód. Szomszédos családok egymással egyeztetve választottak jelet, amit aztán hosszú éveken át megtartottak (Katona I. 1971: 45; Varga Gy. 1973b: 497).

A baromfifélék fő ellenségei a ragadozók. Sas, kaba ellen fényes üveget tűztek ki magas rúdra, ami a nap sugarait visszaveri és a ragadozót elriasztja. Zörgő dobozokat, szélhajtós kereplőket is szoktak rúdra, fára felrakni, hogy a kabát elkergessék. A ragadozók elriasztása, elpusztítása mindenkor közös ügye volt a szomszédságnak, néha az egész utca- vagy faluközösségnek.

A baromfitartás építményei

Az 1900-as évek elején a tyúkok tavasztól őszig az udvar fáin háltak, csak hidegebb időben húzódtak be az ólba. Az Alföldön tyúkok, ludak, rucák hagyományos éjjeli menedékhelye volt a tyúkverem és a kerekól. Négyszögletes, 150–200 cm mély gödör volt ez – belül kitapasztva, fehérre meszelve – a talajszint fölött, nyeregtetővel ellátva. A tyúkok létrán jártak le, s a veremben 2–3 sor ülőre, rúdra ülhettek fel (Kiss L. 1925: 152; Tálasi I. 1936b: 122; Kiss L. 1958: 66–67). Századunkban főként a Tisza és a Körösök vidékén, a Nagykunság településein használtak veremólakat, de elterjedésük egykor nagyobb lehetett. Tyúkok számára Tolna és a Kelet-Dunántúl más vidékein is építettek tapasztott veremólakat, olykor még a szőlőhegyen, a borospincék közelében is (Szakcs, Tolna m). Az abaúji Hegyközben a tyúkok rossz idő esetén föld alatti üregekben (kurnyik) éjszakáztak. Ezek az üregek a ház vagy a vele egy tető alá épült istálló fala mellett, a gangnak nevezett sárpadka alatt voltak kiképezve. Nyílásukra kis ajtót tettek, s a magnak hagyott tyúkállományt telente ilyen üregekben éjszakáztatták (Petercsák T. 1976: 233).

A vályogból, sárból készült kerekólak építésének kezdeteit a Dél-Tiszántúlon az 1880 előtti időben kell keresni. Ez az óltípus legnagyobb elterjedtségét az 1880–1930 közötti időben érte el. Geográfiai szempontból az Alföld, a Tiszántúl középső harmadának jellegzetes építménye. Hagyományos formának tekinthető a sövényből, pacsitból font kerekól az Alföld északi harmadában, a szomszédos Partiumban és az Erdélyi-medencében. A Felső-Tisza vidékén cölöpökön, ágasokon álló, tapasztott sövényfalas, „pacsitos” tyúkólakat használtak.

A majorsági gazdálkodásban, s a parasztság hegyvidéki csoportjainál korán megjelentek a tartósabb, stabilabb építmények. Meggykeréken (Alsó-Fehér m.) 1647-ben fából épült baromfiólat vettek leltárba: „egy tyúknak, lúdnak való szalmás ól, boronából rótt” (B. Nagy M. 1973: 86). Az erdélyi megyékben ól, a Székelyföldön és Moldvában pajta (tyúkpajta, pislenpajta, récepajta) a majorságnak szolgáló ólak. Fejlettebb, szilárd falazatú építmény a tyúkház. Ez található a Dunántúl és a Kisalföld széles nyugati sávjában, s szórványosan az Alföldön, sőt Erdélyben is felbukkan. A nyelvterület túlnyomó részén, különösen pedig középső vidékein az ól(tyúkól, csirkeól) megnevezés használatos. Szilárd falazatú építményeknek is tartozéka az ülőfa. A tyúkoknak gyakori helye volt a padlás. Lakóház padlásán éjszakáztak az 1900-as évek elejéig a Dunántúl és a Kisalföld számos falujában, s még gyakoribb helyük volt a disznóól padlása. A fából épült hidasólak legtöbb vidéken tyúkoknak szolgáló padlástérrel készültek. A padlásra létrán, különböző szerkesztésű tyúklétrákon jutott fel a tyúkféle. A Dunántúl és a Felföld egyes településein az 1900-as évek elejéig a házban, a fűtetlen pitarban töltötte a hideg téli éjszakát a magnak meghagyott néhány baromfi.

Tojáshaszon, tojáskereskedelem

A tojás régtől nélkülözhetetlen kelléke a magyar konyhának, különösen, amióta oly sok gyúrt tésztával él. Háziszárnyasaink közül a tyúk tojik legtöbbet, tojására szinte egész éven át lehet számítani. A tyúktartás fő haszna a tojás, más oldalról pedig a tojásgazdálkodás és tojáskereskedés főként tyúktojással folyt, ugyanis a többi baromfi viszonylag keveset tojik, s annak zömét felhasználják a keltetéshez. Érthető, ha a legtöbb praktikus és mágikus eljárás a tyúk tojáshozamának növelését célozta. Orosházán a téli tojáshozam érdekében már az 1890-es években propagálták a gondos – zöld sóskát is beiktató – takarmányozást és a meleg tyúkólak kialakítását. Az Orosházi Újság szerint „Bácskában az a szokás, hogy meghordják a tyúkól alját vastagon erjedő trágyával, hogy az melegítsen” (Gulyás M. 1983: 170).

A magyar parlagi tyúk a 20. század elején élelmes, a betegségnek ellenálló, de kis testű, s nem a legjobb tojáshozamú fajta volt. Azonban a kora Árpád-kori elődeihez képest ez a fajta is nagyot fejlődött. Ugyanis a 9–10. századi tyúkok évi tojáshozama 20–25 lehetett, a tojás súlya pedig 38–40 gramm, a mainak 30–40%-a (Matolcsi J. 1982: 277). Régi gazdasszonyaink a tojóhely megválasztását kevésbé tudták befolyásolni. Szabad tartásmód esetén a tyúkok szalmakazalban, színekben, padlásokon csináltak maguknak fészket, s a háziak nem mindig találták meg a tojóhelyet, ezért sok vidéken használtak vesszőből fonott tojató, tiktojó, burkus, bucsér s más néven ismert, fedeles kosárfélét, amibe szalmát téve tojófészket alakítottak ki (Vajkai A. 1959a: 82).

A tojást rendesen szalmából font fedeles edényekben tárolták. Ezek formavilága változatos, terminológiája igen gazdag. A kamra tojástartó edényeiben elkülönítették a piacra szánt tojást a házi használatra vagy keltetésre gyűjtött tojástól, megkülönböztetve a „kakasost”, a régebbi és újabb tojásállományt. Orosházán gyékényből font tojásosputtonba vagy kobaknak nevezett tökedénybe gyűjtötték. Sok háznál kosárban, garabolyban, kasban tárolták. Nyáron a kamrában, hideg télben fűtött helyen, szobában volt a helye (Nagy Gy. 1968: 111). A 19–20. század fordulóján az Alföld nagy baromfitenyésztő körzeteiben a tojás túlnyomó része a „szedők”-nek, illetve a piacok tojáskofáinak közvetítésével került forgalomba. Sok ügyes, szegény sorsú asszony specializálódott az aprójószág és a tojás felvásárlására Békés, Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog térségében. Alföldi, felföldi városok piacain a tojásárus asszonyoknak állandó helyük volt (Kiss L. 1943a: 333; Mártha Zs. 1970: 289). Gömör, Borsod, Nógrád falvaiból az utóbbi száz-százhúsz évben maguk a gazdasszonyok hordták a tojást, tejfölt, túrót piacra, városok és bányatelepek házaihoz.

A tyúktojás azonban már a 17. század elején is piaci áru volt. Dunántúli nagyasszonyok a főúri majorságból küldözték a bécsi piacra. Egyikük – Zrínyi Ilona nevelőanyja – 1620-ban 3900 tojást küldött a császárvárosba, ahol fél krajcárért adták el darabját. A 18–19. században a Nyugat-Magyarországról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre az üzletágra szakosodott kereskedőréteg bonyolította le, az ún. tyúkászok. Ezek nagy lovaskocsikkal járták a Kisalföld, a Nyugat-Dunántúl falvait, és a beszerző körúton összegyűjtött tojást kocsiládákba, hordókba rakták.

Hiedelmek és mágikus cselekmények

Tanulságos, hogy a hiedelmek főként a tyúk- és a lúdtartáshoz kapcsolódtak, míg a kacsa, a pulyka és a gyöngytyúk keltetéséhez, egészségvédelméhez tartozó hiedelmeket nem ismerünk. A baromfivarázslás hiedelmei, eljárásai erősebben és tovább éltek katolikus, mint protestáns közösségekben. Ezek a hiedelmek leginkább a szaporodást, a tojáshozam növelését és a baromfi egészségének megóvását, gyógyítását célozzák, melyek részben az egész közösség által ismert, jeles napokkal, ünnepekkel is összefonódott szokások, részben csak a gazdasszony előtt ismert eljárások, ráolvasások formájában éltek.

A hiedelmek, eljárások egyik része a naptárhoz kapcsolódott. Kiemelkedő jelentősége van a baromfitartásban Luca napjának (december 13.), amikor a következő szöveggel piszkálták meg napkelte előtt a tyúkokat egy kormos piszkafával:

Az én tyúkom tojjon, a másé kotoljon”.

Ezen a napon abroncsba szórták a tyúkok elé az eleséget, hogy onnan szedegetve egész évben együtt maradjanak, ne széledjenek szét. A néphit szerint nem tojnának a tyúkok, ha „bevarrnák”, „befonnák” őket, s „gonoszjáró napon” a kölcsönzés is a tojáshasznot veszélyeztetné. Luca napján tehát nem szabad varrni, fonni és a házból bármit kiadni. A következő fontos állomás karácsony. A karácsonyi asztal ételmaradékát zömmel a baromfiak elé szórták, s az ünnepen az asszonyok sokáig üldögéltek az asztalnál, hogy majd a kotlósaik is nyugodtan üljenek a tojásokon. A harmadik csomópont György napja (április 24.) és a megelőző napok.

A baromfitartás hiedelmeinek másik része az ültetéshez, keltetéshez, gyógyításhoz kapcsolódik. A tyúkültetéshez párját ritkítóan gazdag szokásanyag kapcsolódik. Gyakran visszaszámlálással egyenként rakták alá a tojást, máskor sapkából, hogy sok kakas legyen, másutt egyszerre borították a fészekbe egy sapkából, hogy a csirkék is egyszerre keljenek ki. Ráolvasókat tyúkültetéskor még reformátusok is mondtak, például az Ung vidékén ezt: Ülj tormával, kőccs hangyával. Azaz a tyúk úgy üljön, mint a torma a földben, a csirke pedig olyan fürge és élelmes legyen, mint a hangya (Magyari M. 1985b). A hiedelmek, mágikus cselekmények a baromfitartás sokszázados múltját, a népéletbe történt mély beágyazódását igazolják.

Mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás?”

A tudósok azt állítják: sikerült megfejteni a talányt, és bizonyos, hogy a tyúk volt előbb.

Korábban a kutatók a tyúk-tojás titkot az evolúcióhoz való viszonyában vizsgálták meg. Eszerint két, a tyúkhoz nagyon hasonló állat kereszteződött és az ő tojásukból fejlődött ki később a ma ismert tyúk.

Szakértők azt állítják: a tojáshéj létrejötte egy olyan fehérjén múlik, ami kizárólag a tyúk petefészkében található meg. Tehát a tojás csakis egy tyúkon belül tud létrejönni, így nyilvánvaló, hogy a tyúk volt előbb, nem pedig a tojás.

Az ovocledidin nevezetű fehérje a tojáshéj fejlődésének katalizátoraként működik. A kemény héj feladata, hogy megóvja a tojássárgát és annak védő folyadékait, míg a csirke kifejlődik benne. Tehát a tojáshoz nélkülözhetetlen az ovocledidin, ami csupán a tyúk petefészkében létezik.

A tudósok egy különleges számítógép segítségével modellezték a folyamatot. Megállapították, hogy a fehérje nélkülözhetetlen a kristályosodáshoz, mely a tojáshéj kifejlődésének legkorábbi szakasza. Az ovocledidin kalcitkristállyá alakítja a kalcium-karbonátot, amiből kifejlődik a tojáshéj. A kalcitkristályok számos csontban és héjban fellelhetők, de a tyúkoknál gyorsabban fejlődik ki, mint bármely más állatnál.

A rejtély tehát megoldódott, és jól tippelt, aki úgy gondolta: a tyúk előbb volt, nem pedig a tojás.

Forrás:

http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/363.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kakas

http://nepszava.hu/cikk/323066-tyuk-vagy-tojas-megoldodott-az-orok-rejtely

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

négy + három =