Tudtam én ezt, hogyne tudtam volna, csak, valahogy nem emlékeztem rá, hogy olyan nagy Berlin… Kaptunk a vasúttól egy nagyon kedvező ajánlatot: Menjünk már el mi Berlinbe, né, impresszionisták és expresszionisták műveit állították ki, új múzeum, régi múzeum, Cézanne és Nofretete, ilyen ajánlatot ki lehet hagyni a fél ár feléért?
Nem lehet, és el is mentünk, fúrton-fúrt átszállva egyik vonatról a másikra, de mindent a művészetért. Ugráltunk le és fel a vonatokon, mint két ifjú zerge, zergecsikó, igen, pontosan úgy, nem is tudtam, hogy még így tudok ugrándozni, ez jó jel, mondom magamnak, ha Berlinben is pont így fogok ugrálni, hát ez nagyszerű lesz…
Előzőleg „Fici” (-a férjem) úri barátaival megbeszéli, hogy melyik vendéglőben érdemes Berlinben vacsorázni. Meg is kerestük este a nagyszerű, osztályon felüli és három Michelin-csillagos vendéglőt, meg is ettem én a fél homárt kapribogyóval és lazac-szelettel, majd lefeküdtünk, és rosszul lettem. Átéltem mindazon horrort, amelyet közönséges vendéglőkben elfogyasztott ételtől soha nem éltem meg: szóval, gyomormérgezéssel ingáztam az ágy és fürdőszoba között. Hogy túléltem, az egy csoda, és azt jelenti, hogy életrevaló vagyok, de nagyon, mert különben nem éltem volna túl az éjszakát.
Nem szóltam reggel semmit, de nagyon megjegyeztem magamnak azt a vendéglőt, aminek én ezentúl a környékére sem fogok menni! Én nem, az tuti!
Másnap randevúnk van a Barátnőmmel, akin egy szál csíkos és nagyon vizes ing van, együtt mennénk megnézni a kiállítást, de egyrészt zuhog az eső, másrészt háromszáz méteres sor van. Ázunk és fázunk, már egy órája, de a sor az istennek sem megy előre, elkezdek vitatkozni magammal, természetesen én győzök, és mondom a másik két áldozatnak:
„Gyerekek, ez a kiállítás meglesz nélkülünk is, művelődjenek mások, még most is állandóan buszok jönnek sok reménytelen emberel, akik azt hiszik, be fognak jutni, majd, valamikor, a jövő időben, a kiállításra. De mi itt a zuhogó esőben nem várunk tovább!”
Az ötlet jónak bizonyul, mindenki repes az örömtől, beülünk ez kávéházba, én sós perecet kérek koka-kólával, orvosság az ilyen az embernek, aki az én helyzetemben van, és használ is nekem. Délben megeszek három falat raviolit -ezt nálunk szabó-gallérnak hívják, a gyomrom bírja, és boldogan megyek neki egy könyvesboltnak, ahol majdnem összeesek. Meleg és pára van, nincs hova leülni, és az éjszakai horror még benne lakik a csontjaimban.
Este a bárban, hogy meg ne ismétlődjön a tegnapéjjeli nagyjelenet, megiszom egy „fernet branca”-t, ez valamilyen burjánból egy kivonat, és tényleg rendbe jövök tőle, az éjszakát mélyen és csendesen alszom át.
Másnap nem esik, és mert mi makacsok vagyunk, csak beállunk a sorba ismét a múzeum előtt, és valamikor sikerül bejutnunk. Jó a kiállítás, és sok minden van, ami újdonság nekünk, én nagyon örvendtem, hogy sikerült megtekinteni. Utána Nofretete következik, Fici most látja először a szobrot „életben”, és pont úgy le van döbbenve a királynő szépségétől, mint én voltam annakidején, amikor először láttam. A Hölgy négyezer ötszáz éves, durván, de még mindig nagyon szép…
Egy vendéglőben eszünk, ahol elátkozom az összes vendéglőket, az Óperenciás tengeren innen is, túl is, mert csak rókagomba van, tökkel, főtt tésztával, gumimackókkal, anélkül, főzve és sütve, rókagomba rókagombával, és rókagombával rókagomba, ám még túl közeli a tegnapelőtti éjszaka emléke, de aztán mégis megeszem, mert éhes vagyok. Mondom Ficinek, ha rókagomba mérgezésben meghalok, ráhagyom az összes radírjaimat és színes ceruzáimat. Látom rajta, hogy értékeli…
Később kiülünk napozni valahova, ahol rengeteg a veréb, és szemtelenek, Fici feláll, kitárja karjait, mint Jézus Krisztus, és elkiáltja magát magyarul: „engedjétek hozzám a kis verebeket…”
Mindenki felnéz, hogy ki prédikál itt, ráadásul egy olyan nyelven, amin rögtön érződik, hogy nem e világból való… Szóval, hogy földönkívüli…
Mennek-jönnek a vonatok a közelben, egy állomás mellett ülünk, szerintem itt a hangerő 500 decibel, Fici szerint ez itt a „géniusz loci”, a hely szelleme. Majd sétálni visz, azon gondolkozom, hogy menjek-e tovább, vagy itt a helyszínen essek össze? Csak állok a lábamon, és arra gondolok: nagy város Berlin, és én soha nem fogom most már elérni a szállodát… persze, később csak elértem…
Aztán jött a vonat, visszafelé indulnánk, de nem jött, késett. Ezért nem értük el a csatlakozásunkat, később jönnie kellene egy másik vonatnak -mondták, de aztán közölték, ez a vonat ma sajnos, kimarad.
Hat óra helyett a dupláját utaztuk, haza értünk, letussoltunk és megállapítottuk: hiába, Berlin nagyon nagy város…de jó, hogy végre haza értünk!
Fotók: Isa Schneider