Isa Schneider: Homokzene

Isa Schneidernek verset írni muszáj, sőt írói kötelesség. Nem azért, mert máshoz nem ért, nem azért, mert ebből kell megélnie, és nem azért, mert unatkozik. Sokkal inkább azért, mert értékes képek laknak a lelkében, betűbe fűzhető gondolatok a fejében. Színek, formák, ízek, arcok, sorsok, egyben és külön-külön is átadásra érdmesek.
Most az egészet mégis összefűzte, kézzel fogható állapotba, egy kis „tevesárga” kötetbe rendezte.

-Ha a színek ételek volnának, akkor neked milyen kúrát kellene tartanod? A tevesárgához milyen színek passzolnak a lelkedben?
-Szeretem a rózsaszínű- és a piros ételeket. De szeretem a spenótot is, bár a színe nagyon csúnya. Tevesárgához? Rozsdavörös, esetleg püspöklila…

-Emlékszel, hogy gyermekkorodban milyen könyvek vettek körül?
-Petőfi verseket olvastam először életemben, de egy egész kötetet, aztán vissza-vissza tértem azokra a versekre, amelyek valamit elmeséltek. Ma már nem tudom, melyek voltak azok. Az óvodában is verseltünk, a „Hej mi a kő tyúkanyó, kend…”-et már ötévesen tudtam.

-Mi a vers, mit tartasz annak? Szerinted mindenki tud verset írni?
-Verset akkor ír az ember, ha a lelkével történik valami, amit másképp nem lehet kifejezni.
Nem hiszem, hogy mindenki tudna verset írni, (ritmusérzék és a nyelv ismerete, valamint a költői képek, metafórák használata jelenti talán a verset. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy költő vagyok, mert nem!) Én csak akkor írok verseket, amikor énekelnem kellene, de azt nem tudok, így képzeletben énekelgetek, miközben írok.

-Milyen visszajelzések voltak a Homokzenével kapcsolatban?
-Egyáltalán semmi visszajelzés nem érkezett.

-Könnyebb szavakban, színekben, zenében gondolkozni?
-Ez rossz kérdés, mert mi az, hogy zenében gondolkozni? Azt csinálják a zeneszerzők, de ez egy olyan tehetség, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Színekben sem lehet –szerintem, inkább csak formákban. Szavakban én könyebben gondolkozom.

-Mit akar jelenteni a könyv címe? Esetleg lassan pergő, szitáló dallam ez?
-Lassan pergő homok sóhaja, vagy ahogyan a sivatagban fújja a szél a homokot, és zenél.

-Időben mikor születtek a versek? Az idő fontos az emberi életeben?”Csak addig élsz, míg a szavaidra emlékeznek”?
-A Homokzene kötet válogatás az egész életemben írt verseimből, melyek költözéseim során elvesztek nagyrészt, elporladtak a szavaim, ami megmaradt, azokból válogattam.

-A első fejezet címe: Asszonyénekek. Mikor énekelnek az asszonyok? Vannak nők, akik mindig lemaradnak a nagy találkozókról? Minden asszonynak van „csendbimbója”?
-Az asszonyok akkor énekelnek, ha mondanivalójuk van, így gondolom. Vannak nők, akik egyszerűen elpazarolják az életüket. Későn érnek mindenhova, és mindenről lemaradnak. A csendbimbó nem asszonyi tulajdonság, hanem a csend eredete.

-Azt írod:”Nem kell pillangónak születni, hogy repülni tudjunk.” Ez, minden történelmi korban, életed minden időszakára igaz? Varázsmondókák, sámánasszonyok dala miket idéz?
-Minden boldog pillanatban tudunk repülni. A sámánasszonyok elsősorban asszonyok, ez a főnév, a sámán csak egyesek tulajdonsága. Néha tényleg sámánnak éreztem magam, de nagyon fiatalon, és nagyon ritkán.

-Marosvásárhely egyenlő félelem, borzongás, kísértetek, emlékek? Hányszor jártál Erdélyben, amióta eljöttél?
-Marosvásárhely egy emlék az Időben. Nem olyan, mint amilyen valójában, és most. Hanem olyan, amilyennek én képzelem: kéknek, napfényesnek. Többször jártam ott, de soha nem engedtem szabadjára az emlékeimet.

-Valóban vannak faleveleid, nagy karimájú florentin kalapod, coboyprém gallérod, papírhajóid, kagylók, asztmád, receptek?
-Nincs sem cobolyprémem, sem florentin kalapom, de minden évben ősszel új faleveleim vannak. Van amit lepréselek, van, amit megszárítok és lelakkozok. Kagylóim vannak, elmondhatatlanul csodálatosnak tartom őket, és ha meggondolom, hogy ezt kalciumkarbonátból készítik a butácska fejlábúak, hát csak csodálni tudom őket. Igen, aszthmás vagyok, már negyedszázada.
Vannak papírhajóim is, de csak a képzeletemben, ám tudom, hogy hogyan kell hajtogatni őket.

-Mi a boldogság recepted? „Csak az emlékeket kell eltemetni. Ennyi. Boldognak lenni…csak ennyi.”?
-Soha nem szabad azt hinni, hogy van valaki, aki boldoggá tesz, és ez örök. A boldogság rövid életű madár, és a legnagyobb ellensége a remény.

-Tisztelgés Sappho, az anyaföld előtt, barátság Jakab Tiborral? Milyen kapcsolatok ezek?
-Sappho verselt, és én is verselek, ez nem egy kapcsolat, hanem reminiszcencia. Az anyaföld tisztelete: mindig elámulok, amikor egy növény kibújik a földből. A teremtő erőt csodálom. Jakab Tiborral csak levelezek, húsz éve, az életben soha nem találkoztunk. Egyébként nálunk végzett az egyetemen, jóval előttem. Ő nevezte a verseimet Sappho nyomdokainak.

-Mi marad a férfiak öleléséből? „Színek, szél, szerelmek” múlandóak, kellenek? „Az ágyhuzat bíbor színe és szája” fontos? Kell, hogy az embernek legyen sördala?
-A férfiak öleléséből emlékek maradnak, de amúgy eltünnek hamar. Elfújja őket a szél. Persze, a szerelmek utolérik az embert, többször is élete folyamán, de el is hagynak mindket, hamar, túl hamar. Igen, néha csak egy szín, és egy részlet marad meg egy arcból. Talán ez a feledés, talán ez a gyógyulás.

-Mire vágynak a férfiak s a nők, a regényeidben, a verseidben és az életben?
-Szerintem mindenki hisz egy eljövendő boldogságban, a férfiaknál ez sok rövid vágy, a nőknél kevés, hosszúlélegzetű óhajtás.

-Megismernének még a marosvásárhelyi harangok? A csendbe érkezni kell vagy kijutni belőle? Milyen egy európai farsang a század végén? Mit üzen ez a verses kötet?
-A Harangok? Már nem ismernének meg. Hosszú idő telt el, mióta elhagytam őket. Ez a századvégi farsang, amit megéltünk, tiszta őrület!
A verseskötet üzenete: hogy éltem, és gondolkoztam. A csendből nem lehet kijutni. A csendet egyébként az ember saját magának alkotja meg, és aztán nem tud szabadulni tőle. Ilyenkor kell elkezdeni verset írni vagy olvasni. Talán…kinek mi okoz inkább örömet.

www.isaschneider.hu