Mondják, hogy modern pop-art életképek. A kollázs alapban a klasszicista portréhagyomány vonásai, emberi pózok, meg humor, vagyis egyszerűen érdekes és sokoldalú művész. Kiállít és ösztöndíjakat kap, megrendelésre is dolgozik. Pont annyira rejtőzködik, mint amennyire kitárulkozik, ez Szuharevszki Mihály.

misi-5

– Akik meglátják a munkáidat, fontosnak érzik, hogy valahová sorolják?

– Nyilvánvalóan vannak trendek, engem a figuratív témák kötnek le, persze azokhoz is nélkülözhetetlen az absztrakt gondolkodás. Az absztrakt nagyon régóta ismétlődik, akár egy ritmus, csak épp az időszalagon, kioltva ezzel önmagát, bekapcsolódva az építészet minimalista irányzataihoz. Szemben ezzel a dekonstuktivizmus és a számítógépes tervezés az építészetben is visszahozta a vizionárius elképzeléseket. Akkor mondhatjuk a figuratív tendenciákra, hogy unalomig, ősidők óta ismételt, akárcsak az élet, vagy a halál. Csak van valami mindegyiken túl is, én nem tudom. Mindenesetre az egyénenként mérhető, kit mi köt le. Szeretek mozizni, így az objektivitásom ugyanúgy lehet csupán formai elgondolás. Újabb képeimet casting, fotózás előzi meg, ezért úgy érzem kötődök a cinematikus tendenciákhoz. Jellemző, hogy a stílusomnál maradok, s ugyanaz meg tud jelenni felismerhetően akkor is, mikor festés mellett illusztrációkat, faldekorációkat készítek, és feltételezem ezért is keresnek fel, mert hasonlót várnak. Rám a külvilág, s az adott találkozás ugyanúgy lenyomatot hagy, mégis jobb ha lélegezni hagynak inkább, viszont az együtt lélegzés is ugyanolyan inspiratív tud lenni, főleg fásultabb időszakokban. Sokszor kapok megrendeléseket magánszemélyektől, amelyek inspirálóak, legtöbbször együtt találjuk ki a képet, amiben szerintem semmi kivetnivaló nincsen. Eleinte nehéz volt, de meg lehet tanulni az együttgondolkodást, olyasmi mint az egymásra hangolódás, ami mint tudjuk nem mindig könnyű, nélkülözhetetlen hozzá egyfajta empatikus képesség, ahogy egykori tanárnőm mondaná, minden pózt ismerni kell…

misi-1

– Illusztrátor vagy?

– Nem. Bár nagyon szeretem. Még tetszik az, hogy ha megszámolom mennyi munkát kell leadnom, tudom mennyi pénzt kapok. Nem átlagolások meg alkudozások kínos verejtékének kell éreznem az idő és energiabefektetésem.

– Kizárólag művészeti iskolákat végeztél? A képzőművészet vonz?

– Grafikai és üvegműves tanulmányok után nyelveket tanultam, majd bekerültem a Képzőre festő szakra. A fotó még mindig nem lezárt út (szerencsére). A képzőművészet érdekel és taszít is, ugyanakkor nagyon sokszor, nem szeretem a megnyitókat, a vásárokon látni, mennyi szemét halmozódik a világban, a hozzá illő személyzettel, sztárocskákkal. Ilyenkor arra gondolok, jobb lenne semmit sem csinálni, vagy inkább környezettudatos efemer (önmagát lebontó) munkákat létrehozni. Ez is összetett kérdés, mert eredetileg nem ezért jöttünk világra…, viszont az épített környezet túlzó jelenléte aggasztó, a tömegtermelés és információs szennyezés az életterünket veszi el.

– Műveidnek hány százaléka jött létre ecsettel, festékkel, ceruzákkal?

– Általában mindegyik, eddig legalábbis.

– A képeiden főleg élőlények, leginkább ember ábrázolás, meghintve használati eszközökkel, kiegészítve egyéb állati-növényi részletekkel, szöveggel. Mind mást akar üzenni?

– Vannak vágyképek, vannak amelyeknek van előre kitalált story-ja.

misi-6

– A színek leginkább: fekete-fehér-piros-zöld…és csak olykor egyéb. Ez tudatos?

– Tudatosan választok színeket.

– Voltak kiállításaid, egyéb művészeti tárlataid. Mi mindent tanultál azok által?

– Ebben a szakmában sötétben maradni öngyilkosság, a túlzó jelenlét meg nyomasztó a külvilágnak, nekem meg fárasztó. Ezért jobb annak, aki egy galériánál van, s (remélhetőleg) helyette ezt elrendezik (szállítás, kommunikáció, nyersanyagbeszerzés esetleg, műterem, sorolhatnám). Szerencsés esetben, találkozások színtere, s társasági esemény egy megnyitó, esetleg hozzá kapcsolódó programokkal. Itthon kicsi a szcéna, s gyakori, érezhető az egymásra fújtatás, én szeretem a levegősebb, nyitottabb közeget. Belgrádban voltam egy kis galériában, egy nápolyi csoport megnyitóján, ahol ott volt a jugoszláv hercegnő, Ernesto Tatafiore, a transzavantgárd legenda (a fia galériája mutatkozott be a Galerija Zecevic-ben) is megjelent, valahogy minden a helyén volt.

– Merre haladsz, Magyarország vagy külföld?

– Örök kérdés, a véleményem Arthur Koestler-éhez hasonló… Mindenesetre nem akarom azt elmondani később, hogy nem próbáltam meg máshol, ahol nem a stagnálás jellemző. Ha egy buszra felszállok (most a szagokat hagyjuk), akkor mindenkiben egy portást, vagy tömeggyilkost kell látnom. Amellett persze sok dolgot lehet szeretni itthon, de nehéz függetleníteni magát az embernek a hétköznapoktól, s attól, ami folyik mindenhonnan. Az NDK -ban mondták, nem kell ellenfeleinket deportálni, illetve a népet terrorizálni, épp elég minden nap egy kis dózis, hogy megtörjük őket, a végén elcsigázva feladják, ráadásul ezt egy teljesen agymosott támogató tömeg támogatja a háttérben tomboló minősíthetetlen tömegmédiával, celebparkkal. Kialakul, hogy mi lesz!

Kukkants be az egyik legutóbbi kiállításába!

Ahogyan Halász András festőművész látja:

Egyéb infó:

web: http://szuharevszki.blogspot.hu/

mail: mihisuharevski@gmail.com

 A képek fotói: Marcali Gábor (100×100 cm, akril vászon mindegyik, 2015)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

10 + kilenc =