Volt egyszer, hol nem volt egy kicsinyke kis Ország,
Melynek nevét lakói titokba dalolták…
Volt egy dal, szent ékszer, mit áhított a vérünk,
Ha eldaloltuk félve, az volt menedékünk.
Mert tilos volt a piros-fehér-zöld,
Csak álom volt a DRÁGA MAGYAR FÖLD!

Mind azt akartuk csak: – A szent szabadságot,
Büszkén vállalni a tilos MAGYARSÁGOT:
– Volt, ki évekig a hivatalban kérte,
Míg másikunk bőszen szeretteit védte,
Nem bírta kivárni hittel, türelemmel,
Mikor lehet végre büszke-magyar ember…
Ki így, ki úgy jött egyszer, de mind itt vagyunk,
Hitvallásunk, mindörökké élünk-halunk:
OTTHONT lelni ITTHON, vállalni önmagunk,
Büszkén kimondani: – MI MAGYAROK VAGYUNK!
Mind onnan jöttünk: a SZÉP ERDÉLYORSZÁGBÓL,
Ott ezüst patak csorog a festői tájból.
Hálánk az ősi Hon felé szent bizonyosság,
Hogy befogadott minket e SZÉP Magyarország!
Most új Hazánk meglelve, lelkünk még visszajár,
Szívünk otthagyott darabja azóta visszavár!

– A székely kapu árnyékába mi megfáradtan érkezünk,
a kapu előtt felsóhajtunk, csak lábujjhegyen lépkedünk.
El ne riasszuk gyermekkorunk szivárványszínű madarát,
a szénaillatú zöld mezők esőáztatta zamatát.
Öreg szülénk az ajtóban vár, könnye csordul, úgy mosolyog,
kemenceszáján friss házikenyér illatmámora gomolyog.
Vinettás kenyér, zakuszkás borkán, túros-puliszka, zsendice
és sorolhatnám még nagyon hosszan, mi földi jóval várt ide.

…Nem tudunk szólni, csak nyeljük a csendet, öleljük féltőn az Ősöket,
az ismerős Földünk hosszan dicséri a rég elment büszke Hősöket.

HAZAJÖTTÜNK! Jó az OTTHON íze! Rokon-lelkünk megsimogat,
miként a megtért, fáradt vándor a temetőn a sírokat.
Lehajtom fejem, könnyes az arcom, szívemben csordul szeretet,
nem hagyom el a HAZAFI érzést, szorongatom a kezeket!
ISTEN HOZOTT, – ülj ide mellém, és emlékezzünk, imádkozzunk,
álmodozzunk egy szép jövőről felemelt szívvel! Jer`, ülj ide!