Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor Édesapám Vadasdról mesél, magam előtt láthatom azokat a számomra csodálatos dombokat, amik a falut körülölelik. A kis patakot, amely végigszalad a lakott terület egyharmadán, és a völgyet, ahol szülőfalum a maga kis egyszerű bájával, komótosan megtelepszik. Minden zeg-zugát ismerem, 23 csodálatos évet töltöttem ott el az életemből.

Vadasd (románul: Vădaș) falu, Maros megyében, a Havad-patak völgyében. Nem tudományos, inkább szóbeszéd alapú magyarázat, a falu neve. Erdők veszik körül, valamikor sok volt arra felé a vad, talán a nevét is erről kapta.

Édesapám segítségével felelevenítjük a falucskát körülvevő dombok neveit. Amint Havadtő felöl, közelítjük meg a települést, a dombok neveit így sorolja:

– Jobbról Kárhágó, balról Sóvárbükke. Aztán közvetlen a falu tövében bal oldalt, ott a Törökrét, majd azt követi Gorzsád, Gorzsádbükje, utána Vigyorgó, majd Nyáros következik. Nyárosba volt pár parcella szőlő is telepítve, nekünk is volt egy darabocska.

A falu közepén, ahol az országút alatt halad át a kis patak, a híd jobb oldalánál van a Tanorok. (Erre még én is emlékszem, hiszen sokat jártam oda egyedül is, burjánt szedni a majorságoknak. Volt ott egy rész földünk, ahol töröbúzát, fuszulykát, takarmánytököt és konyhanövényeket termesztettünk. A parcella patak felőli széle tele volt ültetve piros ribizli bokorral.)

Aztán van még Bozod nevű dombocskánk, – Bozod oldala, – majd Kecskés, – Kecskésrét. Ott van például Szénégető, ami az Erdőszentgyörgy melletti Borzond nevű településsel határos. Meg ott vannak az erdők: Gorzsád-, Sóvárbükk-, és Kecskés erdeje.

A falut három részbe sorolták, attól függően, hogy a központtól – ami a Kultúrházat és az élelmiszerüzletet jelentette az én időmben, milyen irányban esett: Alszeg, Felszeg, és a Havadi utca. Volt még egy kis utcácska, ami az Alszegről egy rövidített úton vezetett el a templomig, a kis patak partján.

Sokat koptattam a cipőmet a Kis utca porában, hiszen az iskola fele is ott rövidítettük le az utat, csak akkor kerültünk körbe a központot is érintve, a Fő úton, amikor nagy volt a sár, mert ez a Kicsi utca az én időmben nem volt leaszfaltozva. A Fő úthoz tartozik az Alszeg és a Havadi útca. A Felszeg a központtól balra a templom és az iskola irányában vezető utca. A Felszeg végében egy szép nagy gyümölcsös lett telepítve, ami az akkori Állami Gazdasághoz tartozott, mindenféle gyümölcsöket termesztettek benne, ezeknek a domboknak a neveit így sorolta az Édesapám:

– „Tűsőd, Hosszú, Felsőhatár, Híréd, Koncsod. Volt még ott más is gyermekem, de látod hová jutottam, már nem jut eszembe a többi. A természet bőkezű volt, és a jó Isten is jókedvében találtatott, amikor ezt a vidéket megteremtette. Volt ahol bandukolnia annak idején az ember fiának a kis dimbes-dombos vidéken, ha fel akart fedezni minden fát és bokrot, ami a falunkat körülölelte.”

Mikor megkérdeztem Édesapámat, (hogy visszakanyarodjak az eredeti történetemhez), hogy is volt képes 14 évesen, olyan nehéz munkákat egyedül elvégezni, erre ő azt a választ adta nekem: „A muszáj nagyúr gyermekem, nem volt más rajtam kívül, aki dolgozzon a mezőkön, ott volt a sok éhes száj, meg kellett teremteni a betevő falatot. Sok mindenbe bele kellett tanuljak fiatalon, néha zsörtölődtem is e miatt, de tettem továbbra is a dolgom.”

– „Szórakozni nem is jártál?” – kérdeztem, mert hiszen mikor szórakozzon az ember, ha nem fiatalon, – gondoltam én a magam példáját alapul véve.

– „Hát gyermekem, mi is volt a mi szórakozásunk? Ha haza értem a mezőről, kicsit lemostam a port magamról és az utcabeli fiúkkal esténként játszadoztam egy keveset. Néha fociztunk, csak úgy kint az utcán. Nem volt akkor ott jóformán semmi forgalom. Meg néha el-el sakkozgattunk esténként, a korombeliekkel: Györfi Lajos, Szilágyi Béla, Csizmadi Endre, Máté Dani, Páll Imre, Szilágyi Endre, Páll Laci, Györfi Árpád, ők voltak a korombéli fiatalok… csak ki ne felejtsek valakit, már nem vág úgy az eszem, gyermekem.”

Szerény gyermek voltam, – válaszolta arra a kérdésemre, hogy udvarolt-e valamelyik lánykának, – nem amolyan kinyílt szemű, nem is udvaroltam, el voltam foglalva a munkával.

– Tudod édesem, csak 4 osztályt végeztem, mert dolgozni kellett, nem tanulhattam tovább, és abban az időben nem is volt csak 4 osztály a faluba. Havadon, vagy Szentgyörgyön lehetett volna tovább tanulni. Utána már volt 7 osztály, a testvéreim már 7 osztályt végeztek. Én is feliratkoztam, amikor bevezették a faluba a 7 osztályt, de nem tudtam befejezni, a munka miatt, ki kellett maradnom. A többit, 8 osztályig, magánúton végeztem, már felnőtt koromban. Sanyi – a legkisebbik testvérem – ő ’47-es születésű, neki már kötelező volt elvégezni a 7 osztályt.

Hogy mindent összekeverjek, eszembe jutott az iskoláról – mondja Édesapám – 4 osztályos koromig a Tercsi tanító néni tanított, aztán mikor béjött a kötelező 7 osztály, és ismét beiratkoztam akkor tanított a Sánta József tanító. Na, az aztán ember volt a javából, nagyon tiszteltem, igen csak felnéztem rája. Szép délceg, erős ember volt, illett a tanítósághoz, fehér, vasalt ingbe, elegáns ruhába, olyan feszesen járt, tekintélyt parancsoló, de jólelkű, tiszta, igaz magyar ember volt. Az iskolai tanítóskodás mellett még kántortanítóskodott a templomba, gyönyörű hangja volt a Sánta tanítónak.

Soha nem felejtem el, ezt a történetet. Jött március elseje. Akkor már pedzegették titokban a rendszerváltást. Volt a tanítónknak egy pálcája. Azzal járt-kelt végig az osztályba, a padok közt. A háta mögé tette a pálcát, ott morzsolgatta a kezében, és azt mondta:

– „Énekeljetek gyerekek, most még szabad, mert eljön az idő, hogy ezeket a szép dalokat már nem énekelhetitek.”

És mi énekeltünk, csak úgy zengett az osztály bele:

„Március lágy szellője,

Szent szabadság ébresztője,

Szólt a költő „Talpra Magyar”,

Lám minden szív egyet akar…”