Isa és Fici lomtalanít

Ilyenkor, az újévben van az, hogy éppen kávéra várunk, és az ember visszatekint: mit végzett el az elmúlt évben abból, amit megfogadott.
Kiderült: megfogadni sokat fogadtam meg ugyan, és pedig: hogy festeni fogok, befejezek egy könyvet, lefogyok, és Fici kedvéért leszokom a cinizmusomról. Ezzel szemben az történt, hogy: nem festettem, nem fejeztem be a könyvet, nem fogytam le, sőt, -mondja Fici: tovább ápoltam a cinizmusomat, de nem csináltam semmit abból, amit elterveztem.
Ez mostantól másképpen lesz! Az újévben megfogadtam, hogy lomtalanítani fogok, ezért került megírásra ez a kis szöveg:

 

Isa Schneider

 

Lomtalanítás

Az idők folyamán összejött nálunk a lom. Ami még nem zavarna, de már annyi minden van a szekrényekben, lerakókban, ágyak hasában, hogy lassan kilaknak bennünket a saját lakásunkból.
Ez a bölcsesség nem tőlem származik, hanem Ficitől, aki hiába nyúl be a szekrényébe a saját dolgaiért, mindig az enyémet húzza ki, és megfordítva.
Aztán megjelent két vadidegen fürdőruha a lakásban, egy fekete, gyászos, egybeszabott, sok pánttal, amilyet én meg nem vásárolnék soha, és egy férfifürdőnadrág, lila csíkokkal, amit Fici soha fel nem venne. Ekkor döntöttünk!
– Lám, lom – mutat rájuk Fici és közli: – Lomtalanítunk!
Nekilátunk a könyveknek. Kiderül, ha negyedét kiszortírozzuk, akkor is szükségünk van egy új könyvespolcra. Ezek után kikerültek a szakácskönyvek, 365 darab könyv, minden napra egy. Úgyse főzünk. Majd régebbi kiadású nyelvkönyvek és lexikonok kerültek selejtezésre, valamint a különböző alkalmazott tudományok kézikönyvei. Az új könyvespolc sem volt elég, érkezett tehát még egy új, második polc, és az sem bizonyult elegendőnek.
Kiszedtük az absztrakt tudományok kézikönyveit és két-három kiló újabb szakácskönyvet.
Arra a megállapításra jutottunk, hogy ha már életünkben soha nem veszünk könyvet, és ajándékba sem fogadunk el, továbbá – vásárolunk egy harmadik polcot is, akkor a könyvek rendben vannak.
Ez volt a nehezebb része – elmélkedett Fici. Most a ruhásszekrényeket vesszük sorra.
Amit kihíztunk, azt megkapják azok, akik még nem adták fel a karcsúságukért vívott harcot. Van ilyen barátunk, bár már nem olyan sok. És még nekik is vannak barátaik…
Fici segített a szekrényemet kirámolni. Rengeteg hely szabadult fel.
– Meg ne tömd nekem (!) újra! – figyelmeztet. Hangtalanul várom, hogy mikor fogunk neki az ő szekrényének. Hozzá fogott! Csináltatott -a szekrény és a plafon közé- szekrénydobozokat, és a jelenleg fölöslegesnek ítélt cuccait felrakta oda.
– Azt nem! – emeltem vétót. – Velem bezzeg kiszortíroztatta a holmikat, pedig – ha lefogynék – tudnám még viselni őket…
– Ha-ha-ha lefogynál! – élezi rajtam a humorát. De most az egyszer hiába. Kiszedtem a holmiját, hogy szortírozza ő is.
Itt derült ki, hogy a szekrényben elszaporodtak a vállfák. Ezt különben régóta figyelem. Akárhányszor kiszedem őket a szekrényből, rövid időn belül újra elszaporodnak. Hogy ez miként történik, nem tudom, de az biztos, hogy egymásba akaszkodnak azzal, amijük van: horguk, fülük, vagy hogy hívják a kitüremkedő részeket. És egyszerre ott van egy új vállfa. Pontosan olyan ronda, mint az elődei. Úgy döntünk kétharmadát becsomagoljuk a sarki mosodának, ők örvendezni fognak.
Fici a rajta esett sérelmet azzal torolja meg, hogy előhúzza a harisnyás zsákomat. Megjegyzi: rég feltűnt neki, hogy én mindenhonnan egy-egy harisnyát hozok magamnak. Bárhol vagyunk a világban! Ezt úgy mondja, mintha gyémántokról lenne szó, de nem, kizárólag harisnyák vannak a zsákban. Igaz, hogy nem közönséges harisnyák, hanem a világ legkülönbözőbb harisnyái: pöttyösök, csíkosak, sőt kockásak is. És ki tudja még milyen gyönyörű minták, rózsák, lepkék vannak rajtuk. És egy közös tulajdonságuk van:
Mindegyiken van 1-2 felszaladt szem. Van, amelyiken leszaladt. Nem tudom pontosan.
Azt a kis – ki ne ismerné – harisnyaszem-felszedő tűt kerestem a boltokban, de hiába. Ahol csak megfordultam, sehol nem lehetett kapni. A hibás harisnyák sokáig álmodták mély harisnyaálmaikat a zsákban, amely zsákálmot álmodott.
Egy ritka alkalommal elmehettem egy kongresszusra Klagenfurtba. Ez a város nekem a világhírű madrigálkórusáról nevezetes. Főterén van egy 8 méter hosszú sárkányszobor, kőből. A helyi rossznyelvek szerint csóválja a farkát, ha arra megy egy szűz lány. De máig még senki nem látta fark-csóválni… Na. Itt vettem egy harisnyaüzletben egy olyan kis szemfelszedőtűt, azt hittem, gyerekjáték felszedni a csodás harisnyáimon a szemeket. Nem az volt! Tehát ott vegetált a harisnyák között éveken át a tű is.
Na, ezt a zsákot, úgy ahogy volt, bedobta, uram és parancsolóm, a kukába. Fájdalmas tekintetemet látva még megjegyezte: úgyis nadrágban jársz, minek neked a mintás harisnya?
Vérszemet kaptam, és előhúztam a zoknis zsákját. Mint meséli, gyönyörű zoknik vannak benne. A világ összes tájáról gyűjtötte. Egy közös, parányi hibájuk azonban letagadhatatlan, mindegyikből csak egy darab van, a másik fele hiányzik…
Az ilyet minden asszony ismeri, akinek férje és mosógépe van. Hogy mi a titokzatos összefüggés a férjek, mosógépek és eltűnt fél zoknik között, azt a tudomány még nem fejtette meg, de tény: egy pár zokni fele előbb-utóbb eltűnik, özvegy fél zoknik zokognak a zoknis-zsákokban.
Kiteregetjük őket sorban az asztalra. Halott patkányként fekszenek a fél zoknik, s amelyiknek párja van, annak is megpattant itt-ott a sarkán, lábujján a fonal. Meg kéne stoppoljam őket – gondolkodom hangosan. Fici azt mondja, ő nem tud stoppolt zokniban járni, olyan finom a bőre, hogy felsértené a talpát.
– Tudom: nincs mit csinálni, mert hiába mennék az üzletbe, hogy fél zoknikat vásároljak. Ilyet sehol nem lehet kapni. – Ha nekem csak egy bal zokni kellene – okoskodik Fici –, azt például sehol nem adnák el nekem. Erre még nem kapott rá a kapitalista kereskedelem. Szándékosan nem teszik, hogy mindjárt két darabot vásároljon az ember. Mondom: – Ez a szocialista kereskedelemben is így volt!
– Na látod! – érvel Fici, de nem tudom követni a logikáját, mondom is, azt feleli:
– Mert nincs logikád!
Jó, hogy mondta. Így nem sajnálom kidobni a zoknit. Aki ilyen, az megérdemli!
– A rajztömbjeid és festő vacakjaid egy csomó helyet foglalnak! – mondja nekem egy dögkeselyű tekintetét vetve rám. – Ennyi rajz-vacakra egész életedben nem lesz szükséged!
– A rajz-vacakjaimhoz csak a holttestemen keresztül vezet az út!
Ficin látszik, latolgatja, hogyan is tudna átgázolni a felesége holt testén, de megelőzöm.
– Ha már itt tartunk, te mikor fogod rendbe tenni és felhasználni a te rajz -vacakjaidat?
Hallgatólagosan eltekintünk a témától, férjem új témák után kutat.
– Sok a porcelán a házban!
Ez igaz. Ha egy olcsó készlet fele összetörik, vesz az ember egy másikat, és annak is összetöri a felét. Így van két fél készlet, megint csak kell hat darab, ami egyforma.
A hiányosat sajnálom kidobni. Fici segít rajtam. Befogja a felét festékes tálnak, másik felével nem mondja, mit csinált, vagy eltörte, vagy kidobta.
– A porcelán nem öncél, hanem használati eszköz – okít engem.
Én elmondom, hogy van egy csomó nem működő elektronikus vacak, egy régi, rossz fényképezőgépe, és „istentudjamirevaló” több kiló szeg meg csavar. Délután látom, összecsomagolja és leviszi a munkahelyére, nehogy kidobjam őket. Semmi kifogásom, porosodjanak ott, sírjon az, aki takarítja!
Fici haza felé vásárol néhány óriási növényt, mert „most már elfér” a nagy szobában. Aztán vérszemet kap, és a balkont is beülteti. Eddig ki tudtam ülni, ha sütött a nap. Most már kell a hely a növényeknek!
– Te öntözöd őket! – hozom meg a határozatot. – Én nem szeretem a virágokat!
– Akkor rossz ember vagy! – így a férjem. Mivel ő az úr a házban, beleegyezek:
– Tényleg rossz ember vagyok. Én nem fogok a növényeid közé tülekedni, tőlem kiszáradhatnak!
Valamiért két napra elutazom. Mire hazajövök, tele van a lakás szakfolyóiratok régebbi évjárataival.
–Tudod –igazolja magát Fici, ki akarták selejtezni őket, mert lomtalanítottak az irodában.
Sajnáltam kidobni őket…
Ez volt az a pillanat, amikor én örökre lemondtam arról, hogy lomtalanítsak. Főleg, hogy valakivel közösen lomtalanítsak!
Megkezdett munkámat fejezze be az utókor!

 

Itt olvashatsz még Isáról :    http://www.isaschneider.hu

MEGOSZTÁS
Előző cikkMi történt Petőfi fiával?
Következő cikkPálinkás vízbe mártott szivacskefe
Dr. Schneider Izabella Marosvásárhelyen, kisiparos családban látta meg a napvilágot. Magát orvos-írónak tartja, de a sajtóban olykor csak modern polihisztorként említik. Orvosi egyetemet végzett és képzőművészeti iskolában grafikusi diplomát szerzett. 32 évig volt orvos, megszámlálhatatlan kiállítás és több mint húsz különböző témájú könyv kötődik nevéhez. "Orvossá váltam és gyógyítottam, de most leginkább festek és írok."

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

öt × 4 =