Volt egyszer egy város, csupa aszfalt, csupa ház, millió nyüzsgő autóval. Fák nem díszítették útjait, bokrok nem szegélyezték járdáit, és madárfütty sem hallatszott a forgatagában. Csak éjszaka volt szép a város. Reklám-feliratai lobbanó csillagokként ragyogtak a sötétben, de reggelre az utcák ismét ridegek lettek. Hiányzott a virág, hiányzott a nevetés.
Egyszer aztán, senki se érti, hogyan, a járda repedésében kinőtt egy pitypang. Mezei pitypang volt az aszfalt virága, közönséges sárga pitypang. Nap tűzte, szél csavarta, eső verte, de ő mindig felegyenesedett, mert a pitypangnak nyílnia kell, nem történhet másképpen!
Az örökké siető járókelők lelassítottak, amikor odaértek hozzá. Meghajoltak előtte, hogy jobban lássák, tényleg virág nőtt-e az aszfalt repedésében, aztán kikerülték, és továbbsiettek. Míg nem egyszer arra biciklizett egy gyerek. Látta, hogy ott áll a virág, mégis áthajtott rajta.
Fel akart egyenesedni az aszfalt virága, de nem tudott. Eltört a szára. Eltört, és sebéből fehér könnye csordult. Felnézett az égre a szegény virág, de kiegyenesedni nem tudott. Aztán addig kapaszkodott szirmaival a Nap sugaraiba, míg fájdalmas kínok között mégis felegyenesedett, de a könnye ott csimpaszkodott a sebzett szárán. Esni készült a könnycsepp, hívta őt az aszfalt. Könnyecske felnézett, és azt látta, hogy a virág hiába egyenesedett fel, mégse nyílt ki, és talán már nem is nyílik soha. Szomorkodott Könnyecske, kesergett magában, amikor megpillantott egy sárga szirmot a sok közül. Olyan üde volt, fiatal és ragyogó szirom, hogy Könnyecske rögtön beleszeretett.
– Szirmocska, Szirmocska! Hadd ölellek, hadd csókollak, mielőtt kiszikkadok az aszfalton! – szólt Könnyecske.
– Könnyecske, Könnyecske! Oly távol vagy, nem ölelhetsz! Én már nem nyílhatok soha! – felelte Szirmocska.
Na, több se kellett Könnyecskének! Elindult, mászott, kúszott Szirmocska felé. Kapaszkodott felfelé az aszfalti pitypang szárán. Indulása volt, űzte a szerelem. De ekkor az ég megdörrent. A szél feltámadt és Könnyecskére millió porszem zúdult. Szikkasztotta a száraz por a testét, emésztette a lelkét, de Könnyecske nem eshetett le. Indulása volt, Szirmocska várta őt az aszfaltvirág koronájában.
Könnyecske érezte, hogy a felhő fodrából egy esőcsepp hullott alá. Előbb egy, aztán millió. Könnyecske megkapaszkodott. Ömlött rá a rontás az ég dézsájából, mégsem tudta elmosni őt.
De, jaj! Csak a csatorna vize ki ne áradt volna! Özönvíz zúdult az aszfaltra, még Szirmocskát is ellepte odafönt a virág tetején, annyi sok víz hömpölygött végig az úton. Mindenkit elöntött, mindenkit elmosott, mindenki megfulladt, minden hangya és bogár.
A csatorna aztán elnyelte az áradást, és az aszfalti pitypang a Nap sugaraiba kapaszkodva lassan megint felegyenesedett. Könnyecske is magához tért, és mászott tovább, kúszott felfelé, mert nem hitte el, hogy elveszítheti Szirmocskát. Addig-addig kapaszkodott, amíg felért hozzá.
Könnyecske megcsókolta szomorú kedvesét. Őérte vándorolt oly sok halálon át. Szirmocska pedig megölelte Könnyecskét, és… Lássatok csodát!
A szerelmes csóktól az aszfalt virága kibontotta mindahány szirmát. Fején, mint aranykorona millió csilláma, virágzott a szerelem. Nem is történhetett másként, mert a pitypangnak nyílnia kell!