Szabolcs megyében, a Szamos folyó mellett születtem egy picinyke faluban. Szerényen, de nagy szeretettel neveltek a szüleink a nővéremmel együtt. Boldog napjaink azonban egyik napról a másikra megváltoztak…

Első osztályos voltam, amikor hazatérve az iskolából, édesanyám nem jött elénk mosolyogva, kitárt karokkal, mint minden nap és a házba lépve, nem fogadott a finom ételek illata sem. A tűzhely hideg volt, a nagy csend pedig nyomasztóan hatott rám.

Nem értettem, anyu hol van? Miért nem várt minket és miért nem főzött ebédet? Az ajtó is nyitva van, ő azonban nincs sehol.

A szívem a torkomba ugrott, könny csordult ki a szememből, bár semmi jele nem volt, hogy baj lenne, mégis egész testemben remegtem, amikor elindultam, hogy megkeressem.

Aztán megtaláltam…

A szobában feküdt az ágyon, csukott szemmel, piros arccal.

Azonnal odafutottam hozzá és átöleltem. Zokogva borultam rá, amikor apu lépett be az ajtón, de nem volt egyedül, a falu orvosa volt vele. Mögöttük két lépéssel a nővérem állt, falfehér arccal.

Minket kiküldtek, és csak azután mehettünk be, miután az orvos elment.

Apu ekkor leültetett bennünket és elmondta, hogy anyu nagyon beteg, kórházba kell mennie. A mentő hamarosan itt lesz érte.

Nem fogtam fel, amit mondott, csak annyit értettem az egészből, hogy az én imádott édesanyámat elviszik tőlem és nem lesz velem. Nem mond mesét este, és nem ad jó éjt puszit, reggel pedig nem kelteget úgy, ahogyan csak ő tudott. Cirógatva, végtelen szeretettel.

Apu, hiába próbált vigasztalni, csak folytak a könnyeim.

Aztán hangosan szirénázva megjött a mentő és őt elvitték.

Csak álltam ott és néztem, hogy távolodik tőlem, és úgy éreztem, hogy minden elveszett. Mintha teljesen egyedül lettem volna a világon. Hiába emelt az ölébe apu, másik kezével a nővéremet szorította magához, nem tudtam megnyugodni.

Szótlanul, mélységes fájdalommal a lelkemben, bementem a házba.

Megálltam a szoba közepén és körbehordtam a tekintetemet, majd amikor megtaláltam, amit kerestem, akkor odaléptem a kis karosszékemhez. Felemeltem az ott nyugvó hatalmas könyvet. Magamhoz szorítottam, aztán leültem. Elhelyeztem az ölemben és kinyitottam. Jézus nézett rám meleg tekintettel. Ekkor sírós hangon könyörögtem hozzá, hogy segítsen az anyukámon. Gyógyítsa meg és hozza vissza nekem.

Jézus élete
Jézus nézett rám meleg tekintettel…

Ez a könyv számomra hihetetlenül különleges volt már egészen kicsi koromtól kezdve, amikor még járni is alig tudtam, de ezt már mindig magammal cipeltem. Anyu kapta a nagymamájától, a címe: Jézus élete. Már akkor ütött-kopott volt, de én így szerettem.

Ha bármi bajom volt, mindig kinyitottam azt az oldalt, ahol Jézus képe volt és kértem, segítsen. Mindig segített. Bíztam benne, hogy most is segíteni fog.

A napok nagyon nehezen teltek anyu nélkül. Egyik nap, amikor hazamentünk az iskolából, ott találtuk aput az asztalra borulva. Hangosan zokogott.

Amikor meglátott minket, gyorsan megtörölte az arcát és mosolyogni próbált. Átölelt mindkettőnket és a térdére ültetve elmondta, hogy most jött haza Nyíregyházáról, ahol a kórházban feküdt az édesanyánk. Sajnos, nagyon-nagyon beteg. Az orvosok azt mondták neki, nincs remény, nem fog meggyógyulni. Fejtífusza van, és erre nincs gyógyszer. Persze, apu ezt nem mondta el, de abból, ahogyan sírt, éreztem, hogy nagyon nagy a baj.

Azonnal leugrottam az öléből és futottam a könyvhöz. Magamhoz öleltem és sírva kértem Jézust, adja vissza nekünk az anyukánkat, hisz ő csodákra is képes! Ismertem a könyv minden sorát, szinte kívülről tudtam, mert sokszor hallottam. Anyu számtalanszor elolvasta nekem és sokat mesélt Jézusról, aki oly sok embert gyógyított meg. A vaknak visszaadta a látását, a némának a hangját, a bénának a mozgást. Arra gondoltam, miért éppen az én édesanyámat ne gyógyítaná meg?

Jézus élete
Az első két oldal…

Ezután minden nap magammal vittem az iskolába is a súlyos könyvet és szünetben, amíg a többi gyerek játszott, ugrándozott, én elrejtőzve ültem és lapozgattam a könyvemet.

Minden nap úgy keltem és feküdtem, hogy kértem Jézust, segítsen.

Nagyon sok idő telt el, amikor apu egyszer csak mosolyogva sietett elénk, amikor hazaértünk az iskolából. Felkapott, a magasba emelt és nevetve mondta, hogy édesanyánk hamarosan hazatér. Sokkal jobban van és már biztos, hogy meggyógyul.

Az orvosok nem akartak hinni a szemüknek, amikor egyik reggel bementek hozzá, mert anyu felkelt és az ágyát igazgatta. Csodának tartották, hisz ilyen komoly betegségből még eddig senki nem gyógyult meg. Hosszú heteken át magas láza volt, amit nem tudtak lenyomni és többnyire eszméletlen volt.

A szívem hevesen vert és megtelt hálával. Felugrottam és magamhoz emelve a könyvemet, megcsókoltam. Tudtam, Jézus meghallgatta a kérésemet és ő gyógyította meg az édesanyámat.

A könyv ettől kezdve még inkább az életem részévé vált. A legnagyobb kincsem volt, semmi pénzért nem váltam volna meg tőle, hisz tisztában voltam vele, amíg nálam van, addig nem érhet baj.

És ez az évek során be is igazolódott.

“A legnagyobb kincsem volt…”

Tizenkét éves voltam, amikor felköltöztünk Budapestre. Az életem szépen alakult, elvégeztem az iskoláimat, dolgoztam, aztán férjhez mentem. Minden csodálatos volt, de aztán hirtelen egyre rosszabbra változott. A házasságunk megromlott, sokat vitatkoztunk. Ekkor keresni kezdtem a könyvet, mert tudtam, hogy csak Jézus segíthet rajtam, ám sehol nem találtam. Felforgattam az egész lakást, de hiába.

Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört, mert rájöttem, jó ideje nem volt a kezemben. Minden szépen alakult, nem volt rá szükségem. Szégyelltem magam, hogy ennyire megfeledkeztem róla. Talán ezért is tűnt el! – gondoltam szomorúan.

Az életem ezután megváltozott. Elváltunk, egyedül maradtam a kislányommal. Nehéz időszak volt számomra, hisz nem volt velem a könyvem, elveszettnek éreztem magam.

Szabó Márta írónő
Szabó Márta írónő

Aztán lassan rendeződtek a dolgok, újból rám talált a szerelem. Összeházasodtunk és született még egy kislányom, évekig boldogan éltünk. Egészen addig, amíg furcsán kezdtem érezni magam. Szédültem, nem álltam biztonsággal a lábamon.

Elmentem az orvoshoz, aki elküldött egy fejvizsgálóba. CT-t készítettek, majd a lelettel visszamentem a doktornőhöz, aki elsápadt, amikor elolvasta. Láttam rajta, hogy nagy a baj, nehezen szólalt meg. Elmondta, hogy sajnos, a rosszulléteim oka agydaganat.

Mintha villám csapott volna belém. Azt hiszem, egy pillanatig nem is voltam magamnál, de aztán feltört belőlem a rémület. Nem is elsősorban a betegség miatt, hanem attól a gondolattól, hogy a gyermekeimet itt kell hagynom, pedig még nagy szükségük van rám, hisz még iskolába járnak. Mi lesz velük, ha én meghalok?

A szívem elszorult, önkéntelenül az elveszett könyvemre gondoltam. Megérdemlem a sorsom, hisz nem vigyáztam rá eléggé.

Szörnyű lelkiállapotba kerültem. A férjem sportolóként edzőtáborban volt, szerencsére a szüleimmel laktunk, így nem voltam egyedül. Hazafelé az úton megállás nélkül folytak a könnyeim. Féltem, nem lesz erőm, hogy eltitkoljam a gyerekek elől és összeomlanak. Ezt pedig nem akartam. Ráérnek megtudni, ha majd eljön az ideje…

Borzasztó érzés volt átölelni a vidáman csacsogó lányaimat és nem mutatni kifelé, milyen fájdalom és rémület uralkodik a lelkemben.

Természetesen nem volt könnyű elmondani a szüleimnek sem, de előttük nem titkolhattam el, hisz másnap be kellett feküdnöm a kórházba. Emlékszem, édesanyám sápadtan meredt rám, mint aki nem fogja fel, hogy miről beszélek, édesapám pedig könnyeivel küszködve próbált megnyugtatni.

Ezután jött még egy nehéz pillanat, amikor a férjemet felhívtam telefonon és közöltem vele a rossz hírt. Alig tudott megszólalni, azonnal pakolt és indult haza, hogy reggel ő vihessen be a kórházba.

Emlékszem, éjszaka, amikor kimentem egy pohár vízért, a szüleim szobája előtt elhaladva, hallottam, ahogy hangosan imádkoztak értem.

Aztán másnap befeküdtem a kórházba. Az orvosok, a nővérek, mindenki nagyon sajnált, hisz még fiatal voltam. Aztán egy hét múlva egy másik vizsgálatra küldtek. MRI-re. Ez egy hosszú cső, amibe befeküdve, alaposan feltérképezhetik az agyat és nagyobb biztonsággal állapíthatják meg a bajt.

Nagyon féltem, s amikor elszigetelve a külvilágtól, feküdtem a csőben, némán imádkozni kezdtem. Kértem Jézust, bocsássa meg, hogy elveszítettem a könyvet, és velem is tegyen csodát, hogy tovább élhessek, hogy felnevelhessem a gyerekeimet.

Amikor megtörtént a vizsgálat, az orvos arra kért, menjek át a másik szobába, a váróba, amíg megállapítják, nem kell-e megismételni a vizsgálatot.

Remegő lábakkal léptem be a váróba, ahol félhomály volt. Egy kékes fényű izzó világított csupán. Elindultam a pad felé, hogy leüljek, mert alig volt erőm, ám ekkor valami hihetetlen dolog történt velem! Kitágult szemekkel meredtem a padra. Ott feküdt előttem a Jézus élete című könyvem!

Jézus élete
“A könnyem eleredt…”

Kimondottan rosszul lettem. Még rosszabbul, mint előtte, mert azt gondoltam meggyötört idegeim játszanak velem és csak képzelem, hogy a könyv az én elveszett könyvem. Lassan összeszedtem minden erőmet és felemeltem. Semmi kétség, ez az én elveszett könyvem! Rajta gyermeki kézírásom.

A könnyem eleredt, de ez már a boldogságtól fakadt, hisz felébredt bennem a remény! Jézus megment engem, ahogyan az édesanyámat is! Nem hagyott el!

Sokat töprengtem, vajon hogy kerülhetett épp oda és épp akkor, amikor ott voltam, de más magyarázatot nem találtam, mint azt, hogy az elveszett könyvemet valaki megtalálta, magával hozta oda a kórház rendelőjébe és aztán ottfelejtette. Hogy mi az igazság, azt csak Jézus tudhatja…

Aztán egy hét múlva, amikor a kórház megkapta a vizsgálat eredményét, kiderült, nem agydaganat, egy fejlődési rendellenesség van a fejemben a kisagynál, amely ugyan elég sok problémát okozhat, de sokkal veszélytelenebb, mint az agydaganat.

Mindez huszonnégy évvel ezelőtt történt. És azt a csodát, hogy élek és élvezhetem a családom, a gyermekeim, unokáim szeretetét, Jézusnak köszönhetem, aki egész életemben fogta a kezem.

Ma is a halószobánkban, velem szemben a polcon tartom a Jézus élete című kiadványt, mert hiszem és vallom, hogy vannak csodák, csak hinni kell bennük!

Szerencsére megélték a szüleim az első könyvem megjelenését, az édesapám 1997-ben, az édesanyám 2004-ben halt meg.

Nagyon bántott, hogy sokáig hezitáltam az Anyák könyvével és mire végre sikerült megírnom, már csak a sírjához vihettem ki édesanyámnak. Nem mondhattam el neki szóban, hogy mit jelentett nekem és hogy mennyire szerettem. Csodálatos volt a mi kapcsolatunk,de annyira készültem rá, hogy a kezébe adom a könyvet, amelyet neki írtam, nem sikerült.

Az Anyák könyve című kiadvány borítója
Az Anyák könyve című kiadvány borítója

Nagyon sok levelet kaptam/kapok asszonyoktól, lányoktól, édesanyáktól, hogy nem tudják megvenni, bármennyire is szeretnék a könyveimet, ezért úgy gondoltuk, valamennyi könyvemet olcsón, nem teljes áron adjuk. Így aztán elsősorban az élelmiszer üzletláncoknál, valamint a piaci és utcai árusoknál kapható, és persze az interneten is beszerezhetők.

Bízom benne, hogy én is tudok segíteni könyveimen keresztül, mint ahogyan nekem is segítséget és kapaszkodót adott és ad a Jézus élete…

Szabó Márta (Martha Tailor)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

3 × 3 =